Új történet

Sziasztok! :) Hosszan csend, és hallgatás után, - pár hónap kihagyással - visszatértem a blogger világba egy teljesen új történettel! Nos... sokáig filóztam, hogy elkezdjem e megírni, lesz e rá akkora érdeklődés amekkorát várok ettől a történettől. Az új blogot megpróbálom, majd telezsúfolni még több izgalmas fordulattal, amennyire az tőlem telik. Remélem, tetszeni fog kérlek nézetek be, iratkozzatok fel, vagy kommentáljatok nekem! :)

A gyorsaság az életem 

Trailer

Epilógus

Drága Olvasóim! :) Eljött az az idő is, hogy lezárjam rövid kis történetem, bár mennyire is tűnik hihetetlennek, de a sztori utolsó részét olvashattátok tőlem. Merem remélni, hogy ez az utolsó rész is ugyan úgy elnyeri, majd a tetszéseteket, akár csak az eddigiek. Aki már kipróbálta a blogger életet, pontosan tudja, hogy mennyi időt kell szánni egy történet megírásához, hogy az végül olvasható, és izgalmas legyen. Azt is nagyon fontosnak tartom, hogy az ember elégedett legyen azzal, amit csinál, és végül úgy publikálja a munkáját, hogy az saját magának is tetszik. Mindenkinek nagyon köszönöm, hogy figyelemmel kísérte történetemet a végéig! Nagyon hálás vagyok a feliratkozások és a kommentekért, bár mennyire is furcsa, de mindig erőt adott, ahhoz, hogy belevágjak az új fejezetbe, hiszen láttam, hogy értékelitek erőfeszítéseimet! Valamint, mondanám, hogy NEM fejeztem be az írást, csak kisebb szünetet tartok, amíg le nem zajlanak a vizsgaheteim. Kérlek titeket, ha kicsit is érdekelnek a további irományaim, akkor kövesetek nyomon, itt a Devil, or not? - on, mert amint készen állok újra írni, itt fogom tudtotokra adni az új blogról az infókat, szóval leiratkozni egyenlőre nem érdemes!

Szeretnék elköszönni tőletek egy kis időre, és a legelső blogomtól pedig véglegesen, köszönöm a rengeteg tapasztalatot!  

Jó olvasást, sziasztok! :) <3

Az évek teltek- múltak és a bennem lévő vágy továbbra se lankadt Louis iránt, a fiú iránt aki miatt annyit vártam és szenvedtem. A legelső találkozásunk óta öt év telt el, azóta milliószor elhangzott édesgető szavak, és elcsattanó keserédes csókok csak még közelebb fűztek minket egymáshoz. Összességében kimondhatom, hogy végül minden jóra fordult. A számomra legkedvesebb emberek velem vannak, Louis, Harry és persze Steve. Hihetetlen, de az évek alatt még Stevenek is sikerült végre szerelembe esnie egy Sarah nevű lányba, akivel ennél legösszeillőbb párost nem is találhatnánk. Igazán kedves lány, és elmondhatom, hogy ő is legalább annyira közel áll a szívemhez, mint Steve. Bátran kimondhatom, hogy ők ketten a legjobb barátaim! 

Oh, és Harry! Ő semmit nem változott, ugyan az a aggódó bátyám maradt aki volt. Aminek nagyon örültem, hogy végre ( sok-sok győzködés után) elfogadta Louist, mint egyetlen igaz szerelmem. Ami feltette a pontot az i-re, hogy még egész jól ki is jönnek egymással. 

’’ Louis Tomlinson.’’ Szerelem, szenvedély és megszállottság mely nélkül nem is tudnék élni. Amikor meghallom ezt a nevet, akkor ez a három érzés egyszerre járja át a testem minden porcikáját, és amikor érezhetem az ő közelségét az maga a gyönyör. 

Gondolatmenetemből kizökkentett a mellettem elszáguldó gyors autó, ami után kis fejrázás után visszatértem a valóságba. 

A mai nap van az utolsó napom az egyetemen, ez se komoly tanítás, inkább konzultáció a diploma osztóval kacsoltban. Legnagyobb meglepetésemre Louist is sikeresen rávettem, hogy vegye komolyan a tanulást, és így mindketten végeztünk tanulmányainkkal. 

Elmerengve lépkedtem a buszmegálló felé, majd végre megérkeztem a megannyi emléket őrző helyre. Levetettem magam a megszokott padra, a megszokott helyemre, mire a fejemben áramütés szerűen törtek elő az emlékeim. Az összes égető könnycsepp, ami az arcomról a földre hullt ezen a helyen. Az egykor érzett fájdalom, és aggódás ma már csak mosolygásra késztetnek. Az a szeptemberi nap amikor először láttam Louist, és amikor bevitték őt a rendőrségre és azt hittem utoljára látom majd. 

Újabb hang rázott vissza a valóságba, a már jól ismert motor hangja, a buszé. 

Gyorsan felpattantam és körbe néztem, Louis vigyorgó arcán ragadt meg a tekintetem, mire viszonoztam a mosolyt és lassan közelítettem meg a srácot. 

Közel álltam meg hozzá, és azúr kék szemeit fürkésztem. 

- Utolsó nap Tomlinson. – szólítottam meg a vezeték nevén, mire egy rövid csókot nyomott ajkaimra, és leültünk egy négyszemélyes helyre.

Louis óvatosan végig simított, mire szinte reflexszerűen kulcsoltam össze kezeinket. 

Előttünk egy tizenéves fiatal lány ült, nagy kék szemei halvány rózsaszínre voltak festve, és szépen lakozott ujjaival a nyakláncával babrált. Minket kémlelt. Nem tudom hogy, vagy honnan, de annyira ismerős volt. Emlékeim közt kutattam a lány arca után, ahogy ő is az enyém után. Sejtelmes mosoly ült ki az arcára, mikor összekulcsolt kezeinkre pillantott, óvatosan viszonoztam a gesztust. 

Éppen magamba azt firtattam, hogy hozzászóljak e, de a lány megelőzött. 

- A sírós lány a buszról, igaz? – kérdezte, mire szám apró résnyire nyíltak el egymástól, szemeim elkerekedtek, és hirtelen minden eszembe jutott. 

- Potosan. – bólintottam mosolyogva. – Te pedig a kíváncsi kislány a buszról. 

***

Visszaemlékezés: 

- Anyu, miért sír? – kapom fel a tekintetem a vékony hangra, mire egy apró kislányt látok magam előtt. Tejfehér bőre volt, és hatalmas kék szemei, arany szőke tincsei vállára borultak, és apró rózsaszín ajkai elnyíltak egymástól. Gyönyörű kislány. Keserűen elmosolyodtam, majd kicsit lehajoltam hozzá.

- Soha ne bízz meg a fiúkban, mert akkor sebezhetőnek látszol.  – ráztam meg kicsit a fejem, mire a kislány elmosolyodott, és szégyenlősen visszafutott anyjához, majd hozzá bújt, de még mindig felém tekintgetett.

***

Elképedve néztem, ahogy a gyönyörű angyali kislány arcát, hogy megkomolyította az idő. Pár röpke év alatt eltűntek a gömbölyű orcák, és nőies arccsont került a helyükre. 

- A nevem Elisabet. – nyújtja hirtelen felém keskeny kéz fejét, mire elfogadom, és kezet fogok vele. 

- Anna Styles. – válaszoltam, miközben a mellettem ülő Louis csak értetlenül figyelte beszélgetésünket. 

- Sajnálom, de nem bírtam ki, hogy ne köszönjem meg azt a tanácsot, amit az nap mondtál. – süti le tekintetét szomorúan. Őszintén szólva megbántam, hogy ezt mondtam neki, hiszen végül én is megtudtam bízni Louisban és így végre minden jobbra fordult. Megbántam amiért ezt mondtam neki, csak mert mérges és dühös voltam Louisra akkor. Csöndben maradtam és gondolkoztam mit mondhatnék neki, de ő újból megelőzött. 

- Remélem minden jobbra fordult. – mosolyog kedvesen, és a mellettem ülő értetlen srácra pillant. 

- Igen, természetesen minden rendbe jött. – bólogatok kicsiket, majd kisebb szünetet tartok – Remélem nem hallgattál rám akkor, amikor ezeket mondtam, tudod… én csak… ideges voltam. – dadogok zavartan, de aztán halvány mosolyt villantva folytatom – Később már nagyon örültem, hogy végül sikerült megbíznom benne – biccentek fejemmel Louis irányába, amit csak a lány vesz észre, mire csak még nagyobb vigyor ül ki az arcára, de nagyon hamar el is tűnik róla. 

- Éppen ez a baj… - hajtja le fejét szomorúan és zavarában körmeit szuggerálja – Nem fogadtam, meg amit mondtál, és megbíztam valakiben. – húzza el oldalra száját szomorúan. 

Ez a lány valamiért saját magamra emlékezetett, és az összes porcikámmal átéreztem az ő helyzetét. Bíztató mosolyt küldök felé és kicsit közelebb hajolok hozzá, de Louisal összekulcsolt kezeink továbbra sem szakadnak el egymástól.

- Hidd el minden rendben lesz, biztos vagyok benne, hogy a srác mindent helyre hoz majd. – suttogtam neki, mire egy pillanatra újra láthattam kislányos kíváncsi arcát, aki úgy lesi szavaimat akár egy jövendőmondóét. 

- Kicsim, most szállunk. – dünnyögi mellettem Louis, és kicsit megszorítja kezem, mire elhajolok a lánytól és egy utolsót mosolygok rá. 

- Sok sikert Elisabet! – kacsintok rá, és Louisal együtt leszállunk a buszról. 

Kezeink egy pillanatra sem vállnak el egymástól, lassan baktatunk végig az egyetem felé vezető úton. 

- Ki volt ez a lány? – csendül fel Louis éles hangja, mire felkapom a tekintetem.

- Egy régis ismerős. – mosolyodok el kellemesen, mire Louis világoskék tekintetével elmélyülten figyelte minden egyes mozdulatomat. Mindketten megtorpantunk. Zavaromban csak tehetetlenül mosolyogtam, de Louis vágyakozóan tekintett rám. Egy szemembe vágó barna tincset tűrt a fülem mögé, és kezét a tarkómra helyezte. 

- Nem vagyok hülye, pontosan tudom, hogy miről is zajlott a beszélgetés… és remélem Anna, hogy mindig ilyen boldog maradsz. – mondja rekedtesen, és hüvelyk ujjával arcomat simogatja. 

- Ha melletted leszek, akkor biztosan. – mondom, mire mindkettőnk arcára mosoly ül ki, homlokunk egymásnak tapadt, majd lassan szenvedélyesen csókoltuk meg egymást…

Most pedig minden drága olvasómat, szeretnék megkérni, hogy írja le a véleményét a történetről! Tényleg mindenki! Nagyon sokat jelentene nekem! :) Köszönöm!  

Új szint

Sziasztok! Ahogy azt látjátok is meghoztam az új részt, ami remélem elnyeri, majd a tetszéseteket. Most ebben a részben megismerhetitek egy kicsit új oldalamat, amit még ebben a blogban sosem láttatok, remélem tetszeni fog, jó olvasást! ( Ha tetszik iratkozzatok fel, vagy kommizzatok! :) ) 


Az ajtót nyitottam, majd kabátomat és kulcsomat ledobtam a bejárati ajtó mellett lévő kis szekrényre. Kis cipőmből könnyedén kiléptem, majd végig sétáltam a folyósón az összes szobát végig pásztázva. Harry még mindig sehol… Pedig két óráig távol voltam. Tényleg ennyire mélyen érintette volna a dolog, hogy Louis és Steve ekkora áldozatot hozott értünk, és legfőképp érte? 

A rövidke séta után visszatértem a normális megszokott unalmas napjaimba, az önsajnáltatás és az aggódás világába. Le kell, valamivel foglalnom magam valamivel mielőtt teljesen bekattannék. 

Az ágyam felett lévő könyvespolcra néztem, mire eszembe jutott a jövő hónapi vizsga, amire még mindig nem tanultam semmit. Unottan levettem a polcról a nagy piros jogi könyvet, majd az ágyra kuporodtam, és az ölembe vettem. Muszáj, valahogy a fejembe vernem az agyagot, és Louis kiverni onnan. 

Teltek az órák, a szemeim pedig egyre fáradtabbak lettek, viszont Harry még mindig sehol. A falamon logó órára néztem, és lassan kilenc óra lesz. Hol lehet?! Letettem az éjjeli szekrényemre az eddig ölembe tartott nehéz könyvet, és a telefont vettem kezembe helyette. Végig néztem a hívás listát, de Harry egyszer se hívott, még egy rohadt SMS-t se küldött.

Hirtelen a zár kattanását hallottam meg, majd az ajtó nyílását, mire automatikusan beszélni kezdtem.

- Harry, hol a francba voltál, fel se hívtál! Azt hittem valami kis sétára mentél el, erre… - folytatnám, de a szó a torkomon akad. Louis állt előttem, hogy került ide?! A levegőt mélyebben vettem, meg se tudtam szólalni, csak tehetetlenül bámultam a mosolygó srácot. Kitárta a kezeit, jelezve, hogy öleljem meg. Eszeveszett tempóban futottam oda hozzá, majd csípőjére ugorva öleltem meg. Szemeimből újabb könnyek szöktek ki, de ez úttal az öröm miatt. Arcomat a nyakába fúrtam, hogy orromat átjárhassa a kellemes férfi illat. Annyira hiányzott ez már. Olyan szorosan, és olyan szenvedéllyel öleltem át, mint még soha senkit. Bennem volt a félelem, hogy talán csak álmodom, és bármelyik pillanatban széthull a kezeim között, tehát kihasználva az alkalmat mondtam el neki a bűnös szót. 

- Szeretlek! – mondtam ki, mire a szívem duplán vert kettőt, és hallottam, ahogy az ő légzése is egyenlőtlenné válik. Vártam, hogy végre megszólaljon, de csak pillanatok múlva sikerült neki. 

- Én is. – válaszolta, hallva a hangját elkapott a doppingolt érzés, ahol értem csak csókoltam és öleltem. 

Kicsit messzebb hajoltam tőle, a szemébe akartam nézni. Remegő kezeim közé vettem arcát és a kék íriszeibe szúrtam tekintetem. Kapkodtam a levegőt, és tökéletes arcát figyeltem. Szemei csillogtak, és egészen erőtlennek és kimerültnek tűnt. Hívogató rózsaszín ajkára néztem, és hevesen csókoltam meg. Az a egy elhalasztott csók végre beteljesült, hiányzott. Nagyon is. Ujjaimmal haját szántottam és szenvedélyesen téptük egymás ajkát, még végül levegőhiány miatt váltunk szét. 

- Hogy kerültél ide Louis? – kérdezem tőle, miközben fejem a mellkasára teszem, és hallgatom szuszogását. 

- Mindent Harrynek köszönhetünk. – mondta, mire kicsit elhajoltam tőle, de éppen, hogy csak a szemébe tudjak nézni. Értetlenül felhúztam szemöldököm és vártam a magyarázatot. 

- Az óvadék, letette mindkettőnknek. – mosolyog rám Louis, és egy csókot nyom homlokomra. Ajkaim apróra nyíltak el egymástól, de kezemmel eltakarom őket a meglepődöttség miatt. 

- Sose hittem volna, hogy ilyet tesz majd. – kerekedtek el a szemeim, mire Louis újra mosolyra húzta száját. 

- Azt mondta ennyivel tartozik, ellenkeztem, de csak így érezte tisztának a lelkiismeretét. – mondta, mire még jobban elcsodálkoztam. Harry komolyan képes volt erre? 

- Steve is jól van? – kérdezem, és feszültem várom a választ, mire Louis igenlően bólint. 

- Kicsit megviselte ez a pár hét a kis szerei nélkül, de ne aggódj, hamarosan kiheveri. – rázza meg a fejét.  

- Örülök. – mosolyodtam el őszintén, majd ezúttal én kezdeményezve a csókot löktem le az ágyamba, és csípőjére ülve csókoltam tovább. 

Azt, hogy haragszok rá, el lehet felejteni, nem akarok nélküle több időt eltölteni, és azzal nem csak őt, hanem magamat kínozva. Úgy teszek, mintha elfelejtettem volna, és mindent bele adva csókolom tovább, barna haját szántva ujjaimmal. 

Egy pillanatra elválnak ajkaink, mire kinyitom szemeim és látom az arcán elterülő önelégült vigyort. 

- Ah, annyira hiányzott már ez. – nyögte ki Louis, majd csípőmről a fenekemre csúsztatta kezét, mire kicsit megugrottam. 

- Miről beszélsz Lou? – néztem rá félig felhúzott szemöldökkel, mire mosolyogva a tarkójára csúsztatta kezét. 

- Tudod, börtön, sok férfi. Nagyon sok! – válaszolta zavartan, mire szemeim még jobban elkerekedtek. 

- Mi?! – kérdeztem éles hangon, mire a srác csak halkan felnevetett. 

- Semmi, semmi… - rázta meg a fejét. – tudod, a börtönben Stevel kellett zuhanyoznom és hát egyáltalán nem volt kellemes élmény. Szexéhes vagyok… - mondta szinte nyögve az utolsó szót, mire akaratom ellenére is kajánul elvigyorodtam. 

Louisra néztem, de ő csak komoly arccal nézett rám, mire abba hagytam a nevetést, és tekintetem az arcára tapadt. Vágyakozó tekintetét a számon pihentette, mire kicsit megnyaltam őket. Forró tenyerét a tarkómra csúsztatta és a lehető legóvatosabban húzott közel magához, egy pillanatra megállt, ajkaink súrolták egymást, mire elégedetlenül szűrtem át a levegőt. Nem bírtam tovább, telhetetlenül kaptam ajka után, ő pedig elégetetten elmosolyodott csókunk közben. 

Nem álltunk meg, elkapott minket a szenvedély, a boldogság és a szerelem egyaránt. Polója aljával kezdtem vacakolni, mire megértette, mit szeretnék és egy lazamozdulattal bújt ki a fekete anyagból, majd a földre dobta. Remegő kezeim végig húztam kemény mellkasán, amit egy játékos ajakharapással díjazott, majd egy hirtelen mozdulattal fordított helyzetünkön és én kerültem a puha tollpárnák sokasága közé. 

- Annyira kívánlak. – nyomott egy rövid csókot ajkaimra, majd egy kicsit felhúzta toppom, és a hasam kezdte csókokkal ellepni, amitől a gerincemen végig futott a hideg. Szemeim automatikusan lecsukódtak a gyengéd érzésre, és testem többért könyörgött. 

- Kérlek… - ziháltam, mire Louis elmosolyodott. 

- Erre vártam. – mondta, majd rólam is lehúzta a felsőt és az övé mellé dobta. 

Végig nézett rajtam, és láttam, ahogy szemét elönti a fekete vágy színe. Nem bírta tovább és hamarosan eluralkodott rajta a kéjvágy. Hangosan zihált, ahogy forró tenyerét végig húzta oldalamon a melltartóm csatját keresve, amit hamar meg is talált. Egy pattanást hallottam, mire Louis vigyorgó arcával találtam szembe magam. Egy csókot nyomott mellkasomra, majd egyre feljebb haladva megállapodott a nyakamon, és nedves csókokkal jutalmazta az érzékeny terültet. Egy kicsit megszívta, mire fájdalmasan felszisszentem. 

Éreztem, ahogy a nadrág gombommal szórakozik, majd végre sikerült kikapcsolnia. Kezeit a nadrágom két szélére csúsztatta, majd megfogta és elkezdte lehúzni. Ámulattal figyelte a rajtam lévő csipkecsodát, amin nem tudtam, nem megmosolyogni. Lábaimnál fogva húzott lejjebb az ágyba, csípőmet a magasba emelve ezzel. Tökéleteses duzzadt ajkába harapott, majd ujjai fel- lecikáztak a belső combomon, mire számon egy elégedetlenkedő nyögés tört fel. Kajánul elvigyorodott, majd a fülemhez hajolt. 

- Csak nem a rosszat akarod, Anna? – kérdezte karcos hangján, mire szaggatottan vettem a levegőt. Akaratosan megemeltem a csípőmet, ami nyugodtan igennek volt vehető. Újabb vigyorral nyugtázta szótlanságom, és végre eltávolítja a rajtam lévő utolsó ruhadarabot is. Magabiztos mozdulatokkal simított végig hasamon, majd egyre lejjebb ment. Az ajkaim megremegtek az érzéstől, ahogy Louis leheletét magamon éreztem. A szívem olyan hevesen vert, hogy féltem, hogy hamarosan kiugrik a helyéről. Végre megéreztem magamon nyelvét, mire egy hangos nyögés hagyta el a számat. Egész testemben éreztem a rám gyakorolt ritmust ami egyre gyorsult, én pedig kíméletlenül vonaglottam. Egy ujját belém vezette, mire kicsit megugrottam. A fájdalom apró jeleit véltem felfedezni, de nagyon hamar élvezetté alakult át. Éreztem, az alhasamban megjelenő feszítő érzést, ami még hangosabb nyögésekre ösztönzött. Nem bírtam tovább, átengedtem magam az földöntúli érzésnek, és kimerültem szuszogtam az ágyon. Louis felkúszott hozzám, és óvatos csókot nyomott ajkaimra. Felállt, majd láttam, ahogy nadrágjával szarakodik, Hallottam, övcsatjának koppanását a földön, majd a cipzár recés hangját. Teljesen meztelenre vetkőzött miközben kezében tartott ruháit erősen a földre dobálta. Azúr kék szemeit újra feketére színezte a vágy, ahogy végig nézett rajtam. Felém tornyosult, és óvatosan hatolt belém, mire szaggatottan fújtam ki a levegőt. Arcát a nyakamba fúrta és puha ajkai közé vette a vékony bőrfelületet. Várt. A fájdalom elviselhetetlennek volt mondható, ajkaimat harapdálva próbáltam csöndben maradni, mire Louis zihálását hallottam meg a fülem mellett. Lassan elkezdte mozgatni a csípőjét, mire a fájdalom jeleli lassan élvezetté alakultak. Tehetetlenségemben a takarót szorongattam, és próbáltam kiegyensúlyozni légzésem. Éreztem, ahogy hamarosan az extázis szerű érzés hatalmába kerít.

Louis két kezével leszorította csípőmet, hogy megakadályozza, hogy mocorogjak, ujjai kicsi félhold alakú vésődményeket hagyott a bőrömön. Erőtlenül vonaglottam minden érintése alatt, amíg át nem adtam magam a földön túli érzésnek. A belső combomon erőteljes bizsergetés futott át, amit egy halk sikollyal próbáltam lerendezni. Louis nem sokkal utánam erőtlenül rogyott le az ágyam másik felére, majd kezével szorosan átölelt. Még mindig hallható volt az egész szobát betöltő levegő kapkodás hangja. 

Pár percnyi néha csöndet majd, a kiegyensúlyozott levegővételek hangját hallottam Louis felől. Tudtam, hogy elaludt. Kócos haja rendezetlenül díszelgett a feje tetején, és pontosan úgy állt, ahogy csak egy nő tudja összekócolni, tökéletesen. Kellemes érzés járta át az egész testem, biztonságban éreztem magam, a fiú mellett, akit jobban szerettem bármi másnál. Úgy gondoltam, hogy a kapcsolatunk új szintre emelkedett, s ezzel talán elértük együtt a tetőfokot. Sikerült bebizonyítania, hogy szeret, mármint a tetteivel és a hozzám való viszonyulásával. Szeretem őt.   

Szembesítés

Sziasztok! :) Először is, nagyon szeretném megköszönni a kommentek rekord döntését, ugyanis az előző részhez társult kommik száma lett eddig a legtöbb! Aztán... Nagyon örültem, hogy a blog elérte a 20.000 nézettséget, amit szintúgy nagyon köszönök! Remélem, az új rész is elnyeri, majd a tetszéseteket, ha igen kérlek titeket továbbra is jelezzétek nekem. Jó olvasást! <3 :)

Anna szemszöge: 

Napok teltek el a történtek óta, de még mindig annyira a hatása alatt vagyok a dolgoknak, mint abban a percben, amikor valószínűleg utoljára láttam Louist. A tekintete beleégett az emlékezetembe, és minden gondolatomban őt látom. Három évet kapott, ami pontosan elég ahhoz, hogy mindketten elfelejtsük egymást, és új életet kezdhessünk valaki mással… Lehet, hogy pár év múlva már csak mosolyogva emlékezünk vissza egymásra, de most még elég nehéz helyzetben érzem magam. Miért nem tudok, a nélkül rágondolni, hogy egy könnycsepp se csorduljon az arcomon? Miért esik olyan nehezemre elfelejteni őt, amikor annyira szenvedést okozott nekem? A választ azt hiszem, magamba kell megkeresnem. 

A viselkedésem kezd gyanús lenni Harrynek is, nem tudom tovább magamba tartani, már nincs kinek elmondanom, és lassan úgy érzem, felroppanok a bennem lévő stressz miatt. 

Könnyes szemeimről egy pislogással gyűrtem le az összegyülemlett könnycseppeket, ami az arcomra folyt. Kezeimmel letöröltem az elfolyt szemfesték maradványokat, majd a tükörhöz sétáltam, és sírástól duzzadt szemeimet kémleltem, amit a hideg csapvízzel próbáltam enyhíteni. Kócos hajamba túrtam, majd elhagytam a szobámat, és a konyha felé vettem az irányt, egy pohár vízért. A konyhában megpillantottam Harryt, aki meglepetten tapasztalta, hogy képes voltam elhagyni a szobámat. 

- Anna, csináltam kaját. Egyél! – nézett rám Harry nagy zöld szemeit meresztgetve, miközben a mikro felé mutogatott. 

- Úgy érted, meg mikrózod a gyors kaját? –húztam fel a szemöldököm Harryre nézve, mire elmosolyodott. 

- Csak kedves próbálta lenni. – emeli fel kezét megadóan Harry, én pedig megforgattam szemeim. 

- Kihagyom, köszi. – mondtam, és a csaphoz menetem, majd a kezemben tartott pohárba hideg vizet engedtem.

- Nem kérdés volt, muszáj enned Anna, teljesen sápadt vagy, és alig eszel valamit. Elmondanád, hogy még is mi bajod van?! – dobja le az asztalra a forró ételt Harry, majd széttárt kezekkel nézett rám, én pedig éreztem, ahogy újra előtörnek az érzelmeim a durva beszéd hallatán. Könnybe lábadt szemeim a plafonra nézve próbáltam visszatartani, ameddig csak lehetett, de úgy látszik lebuktam. Harry ijedten kémlelte arcomat, majd kezeit lassan leengedte a teste mellé. 

- Hé, semmi baj. – lép közelebb hozzám, majd a hátamat megnyugtatóan kezdi simogatni. – Ugye nem ezen, sírtad el magad? – húzódik el tőlem, annyira, hogy a szemembe nézhessen, mire hevesen nemleges választ adok fejemmel. – Már megint az a seggfej széttetovált csávó a bajod? – kérdezi, mire szavai hallatán a légzésem is visszafojtom, hiszen tudom, hogy Louisról beszél. Honnan tud róla? Egyáltalán, hogy tud róla így beszélni? Hihetetlen düh öntöttel, és a szavak gondolkozás nélkül hagyták el a számat Harry legnagyobb meglepetésére.

- Ha, az a seggfej nem lenne, te már rég a munkanélküli hivatalba csücsülsz, és várod a közmunkádat! – kiabálom Harrynek, mire látom, ahogy a felismerés arcon csapja őt. Kezeit lelegyezgetem magamról, majd lenéző pillantást vetek rá. – És ő az, akit most ok nélkül lecsuktak, csak mert beült egy idióta mellé, aki füvesen vezetett. – rázom meg a fejem.

- Ok nélkül? – teszi fel a kérdést Harry a magasba emelve jobb szemöldökét. 

- Jó benne is volt egy kicsi…de a fenébe is! Nem érdemelte meg! – mondom idegesen, majd a homlokomra teszem a kezem. – Ők voltak az első olyan emberek, akik önzetlenül segítettek rajtad, pedig nem is ismertek! Nem beszélhetsz így róluk! – kiabálom Harryre, mire ő felkapja a tekintetét. 

- Emberek? – kérdez vissza a többes szám használata miatt. 

- Igen, Louis és Steve. Ők hozták ki a képet Lara házából! Miért mit gondoltál, Lara csak úgy magától elfelejtette?! – teszem fel a kérdést, Harry apróra elnyílt ajkakkal meredt rám, arcán egyértelműen lerí, hogy a hallottak teljesen ledöbbentették. 

- Ne haragudj, de ezt nekem most fel kell dolgoznom. – dadogja, majd az asztalon heverő kulcsiért nyúl, és a kijárat felé veszi az irányt, majd szép csöndben elhagyja a házat. Harry mindig ilyen volt, kellett neki egy kis idő, mire átgondolja a dolgokat, hogy megfelelő döntést tudjon hozni, Szóval ez a cselekedete ezúttal se lepett meg. Mélyet sóhajtottam, majd a kezemben tartott pohár víz tartalmát a lefolyóba öntöttem a poharat pedig a mosogatóba tettem, és a szobám felé vettem újra az irányt. Mikor beértem, lehúztam a redőnyt, majd az ágyra kuporodtam, hátamat a falnak támasztottam, majd lábaimat felhúztam, és kezeimmel átöleltem őket. Fejemet a térdeimen pihentettem, és próbáltam kicsit kikapcsolni az agyam, de sikertelenül. Ez a maga tehetetlen állapot nem mehet tovább, tehát úgy döntöttem elmegyek sétálni egyet. Hajamat laza kottyba kötöttem, és sápadt arcomat kicsit megpaskoltam, hogy visszanyerjem eredeti színét. Az előszobába sétáltam, és a cipős szekrényből elővettem kicsit fekete színű topánkámat, amit könnyedén felhúztam lábaimra. A szokásos helyen lévő kulcsomért nyúltam, majd gyorsan el is hagytam a házat. 

Fogalmam sincs, merre induljak, vagy, hogy egyáltalán hová menjek, ezért tanácstalanul megindulok jobbra, amerre eddig csak nagyon ritkán jártam. Jó idő volt, a Nap hétágra sütött az égen, ami az én kedvemet is kicsit jobbá tette. A hosszú megtett út során egy sétáló utcára kerültem, ahol milliónyi sétáló, ember és szerelmespár battyogott. Az egész környék tele volt boltokkal és kisebb butikokkal. Érdeklődő tekintetem a kirakatokon cikázott, a színesebbnél- színesebb plakátokon és díszes dekoráción. Az utcában elvetve láttam pár utcazenészt, akik az ügyes zenéjükkel beharangozták az egész környéket. Mosolyogva néztem rá az egyik öregedő gitáros férfira, aki viszonozva a gesztust bólintott egyet felém miközben arcán kedves vigyor ült. Játékosan rám kacsintott, majd egy rövid szólót énekelt nekem, mire egy pillanatra végre őszintén felnevettem. Egy utolsó pillantást vetettem a férfira, majd tovább sétáltam, miközben az orromat megcsapta a finom édeskés illat. Rögtön felismertem ezt az illatot. A vattacukor édes illatát. Innentől fogva az orromnál fogva vezettek el a vattacukor eladójához az illatok. Igaza van Harrynek sokkal kevesebbet eszek mostanában szóval nyugodtan megengedhetem ezt magamnak. Nyugodt szívvel által be a viszonylag rövid sorba. Kis válltáskámba a pénztárcámért kutattam, amit hamar meg is találtam, majd ámulattal kezdtem figyelni a hatalmas színes gombócok készítését, amit valami porszerű anyagból csinálnak. Végre én következtem, gyorsan leadtam a rendelésem a türkiz kék köpenyes eladónak, mire ő a kezembe nyomott egy pálcikára csavart rózsaszín felhőszerű anyagot. Kifizettem a kevésnek mondható összeget, majd egy rövid köszönés után tovább álltam. Pár méterre tőlem kiszemeltem magamnak egy padot, amit gyors léptekkel közelítettem meg mielőtt valaki lefoglalná. Sikeresen elfoglaltam a padot, amit egy győzelmi mosollyal az arcomon nyugtáztam, majd lassan elkezdtem csipegetni a kezemben tartott finomságot. Sose tudtam úgy megenni a vattacukrot, hogy a kezem ne legyen tiszta ragacs, de valószínű csak én vagyok ennyire szerencsétlen. 

Vajon mi lehet most Louisal és Stevel a börtönben? Még jobb kérdés, hogy fogják ezt a hosszú három évet kibírni drogok, és nők nélkül? Valamiért úgy érzem, hogy hiányzik az életemből a mindennapi veszélyérzet és a félelem. Hiányoznak mindketten, a maguk kis buta gyerekes viselkedésükkel együtt… 

Az utolsó falat vattagombócot ette meg, majd a legközelebbi kukánál kidobtam a pálcikát. Mivel kezdett besötétedni, és hűvös lenni ezért jobbnak láttam hazamenni.   

A köztünk lévő fal

Louis szemszöge:

Előzmények:

Egy újabb este volt, amikor az fejemben lévő gondolatokat elnyomva próbáltam túlélni. Nem voltam se józan, se normális. Mellettem Steve ült a volán mögött és lábaival erősen a pedált taposta. Szükségem volt a kikapcsolódásra, és a pihenésre, amiben Steve hűséges társam volt, mint mindig. A torkomat még mindig kaparja az imént elszívott jointom keserű íze, amit még az évek alatt se tudtam megszokni.

Meredten bámultam ki a tök üres fejemből, és a száguldás okozta halálfélelmet éltem át újra és újra, amikor szirénákat hallok meg, majd Steve trágárkodását. 

- Ezt nem hiszem el! A kurva életbe! – mondta, majd erősen a kormányra vágott, majd lelassított és megállt az út szélén. Szemeim elkerekedtek, amikor lassan kezdtem felfogni mekkora bajba is kerültünk. Megakartam, szólalni, de ekkor a zsaru bekopogtatott az autó ablakán, mire mindketten odakaptuk a tekintetünket. Steve lenyomott egy gombot, mire az ablak automatikusan lehúzódott. 

- Szép jó estét biztos úr! – köszönt ki Steve az ablakon, mire a rendőr is valami köszönés félét motyogott a bajusza alatt. 

- Gyors hajtás? – teszi fel a kérdést, majd a jobb szemöldökét a magasba emeli. 

- Csak százharminccal vezettem! – mentegetőzik Steve, mire homlokon vágom magam a szőke srác hülyesége miatt. 

- Igen, egy mellékúton, ahol a nyolcvan a megengedett. – jelent meg egy roppant idegesítő mosoly a rendőr arcán. 

- Jaj, bocs! Hogy ez egy mellékút? – neveti el magát Steve, mire a zsaru lenézően megrázza a fejét,majd megforgatja szemeit. Steve vihogását továbbra se hagyja abba, ezért erősen oldalba lököm, mire végre elhallgat. – És, ha jól látom illuminált állapot alatt való vezetés. – szólal meg újra a rendőr az újabb váddal. – A jogosítvány, és a forgalmi engedélyt már meg se merem kérdezni! – ráncolja össze homlokát, mire Steve rákapja szemeit. 

- Hát ne is! – mondja a szőke srác, majd elmosolyodik. 

- Azt hiszem a szondáztatás teljesen felesleges, a tömény alkohol szag elegendő bizonyíték! - mondja a rendőr, majd Steve szemébe világít egy kis lámpával, mire a srác fájdalmasan hunyorítani kezd. – És a pupilla teszt sem működik. – fejezi be a mondatot. – feltételezem, illegális kábítószerekről van szó, szóval, ha nem haragszanak, kicsit körbenéznék az autóban. – mondta a zsaru, mire mindkettőnk szája kicsit tátva maradt a félelemtől és a meglepődöttségtől egyaránt. – Kifelé! Egy- kettő! – kiabálta a rendőr, mire mindketten villámgyorsasággal pattanunk ki az autóból. 

- Baszki…- motyogja Steve, mire egy hatalmasat nyelek. 

- Tom! Segítenél? – szólt a rendőr az autóban ücsörgő másik egyenruhás fazonnak, mire az kiszállt és komótosan odasétált. 

- Motozd meg kérlek a két srácot, amíg én átnézem a kocsit. – mutat felénk, majd az autóra a rendőr. 

- Tegyék a tarkóra kezüket, és tapadjanak az autó falához! – adja a kemény utasításokat, mi pedig tettük, amit kér. Mentsük, ami menthető! 

Mindenünket át nézte, az összes zsebünktől a cipőnkig, de szerencsére egyikünknél se talált semmit, ellenben a másik rendőrrel, aki a kocsi csomagtartójában kutakodott. 

- Sejtettem. – lépett oda az idősebbik, a kezében a zacskó fehér port lebegtetve. – Azt hiszem, velem tartotok a rendőrőrsre. – villantotta meg újra lenéző vigyorát. 

 - A picsába! – szorítottam össze állkapcsom.

- Mi a franc?! – nézett rám ijedten Steve, miközben éreztük, ahogy mindkettőnk csuklóját bilincs zárta le. 

Éreztem, ahogy hátulról egy erős kéz szorítja meg alkarom, majd kíméletlenül ráncigál el a rendőr kocsiig. Kinyitották az autó ajtaját, majd mindkettőnket betuszkoltak a hátsó ülésre, ami hátra bilincselt kezekkel egyáltalán nem volt kellemes érzés.    

***

Már több mint két órája várnak, hogy elmúljon az alkohol és a drogok hatása, ami lassan be is következett. Csak most kezdtük el felfogni a dolgok súlyát, hogy mekkora bajba is keveredtünk. Fel-alá járkálunk a szürke szobában, amikor végre belép az ajtón egy rendőr. 

- Van lehetőség a telefonálásra, értesíteni a szülőket, a rokonokat, vagy bárki mást. Valamelyikük élne ezzel a lehetőséggel? – teszi fel a kérdést a rendőr, Steve rögtön megrázza a fejét, mire eszembe jutott Anna. Muszáj felhívnom őt! 

- Én szeretnék telefonálni! – mondom, mire a zsaru a tekintetét az enyémbe fúrja, majd a telefon felé int, ami az asztalon hevert. Két kezemet a rendőr felé nyújtottam, mire ő a bilincsem kulcsa után kutakodott, majd miután kinyitotta, végre szabad csuklóimat dörzsölgettem. Miután a rendőr elengedett újra elhagyta a szobát, és kiment az ajtón. Az asztalhoz, mentem és beírtam a számot, mire a telefon, búgó hangot adott ki. Minden egyes csörrenés egyre jobban feszítette az idegeim. Kérlek, vedd fel.

- Haló? – hallom meg Anna vékony hangját, mire automatikusan doppingolva éreztem magam.  

- Anna, szükségem van rád. A kurva életbe! Gyere, ide kérlek. - mondtam, mire Anna helyett a csönd válaszolt vissza.

- Komolyan...? Komolyan csak ennyi?! - csendül fel újra Anna éles hangja a vonal másik végén. Szavai hallatán a légzésem egyeletlenné vált, és nehézkessé.

- Elcsesztem. Mindent elcsesztem. - mentegetőzök, de az idő sürgetően hat rám, szóval epekedve várom válaszát, de nem jön.  - Kérlek... A francba szétverem ezt az egész szart! - mondtam, majd a mellettem lévő falba vertem öklöm.

- Hol vagy most? - kérdezi Anna remegő hangján, tudtam, hogy sír. Hatalmasat sóhajtottam, és a falnak támaszkodva válaszoltam. - A rendőrségen, Steve is itt van.... - mondtam, mire a mellettem ülő szőke srácra pillantottam.

- Mi...? Miért?! - kérdezte aggodalommal telve.

- Tudod a drogok... - kezdtem bele, de a végén jobbnak láttam elhallgatni, mivel a telefon halk potyogásba kezdett.

- Letette... - motyogtam halkan, de Steve meghallotta.

- Befog jönni haver... - emeli rám kék tekintetét Steve. Nyugodtnak látszottam, de a szőke srác pontosan tudta, hogy az idegeim pattanásig feszültek. A kezembe szorongatott fekete telefonom hatalmas erővel vágtam a földhöz mire szilánkosra tört és ezernyi darabbá szóródott szét a padlón. Steve aggódóan nézett rám, majd kicsit megrázta fejét.

- Nem tudom, nagyon megbántottam őt, Steve. Kurvára megérdemelném, hogy most nem jön be. - mondtam, majd ledobtam magam a Steve mellett lévő székre.

- Igen. Jól elbasztad. - teszi a vállamra kezét. - Még szerencse, hogy szeret annyira, hogy megbocsásson neked. - mondta Steve, mire szólásra nyitom szám, de az előbb eltűnt egyenruhás rendőr ront be újra az ajtón, négy őrrel maga mögött.

- Louis Tomlinson és Steven Johnson? - teszi fel az egyszerűnek látszó kérdést a rendőr, mire mindketten bólintunk egyet. - Kihallgatják magukat a százötös és százhatos szobámban, a kollégáim szívesen elkíséri önöket! - mondta gúnyosan a zsaru, mire két erős kéz ragadja meg karom, és a vállamnál fogva rángatnak, éppen úgy ahogy Stevet. Egy ideig ugyan azon a folyosón vezetnek bennünket, de az utunk elágazott és engem a jobb oldali, Stevet a baloldali szobába tuszkolták.

Még egy utolsó lökést alkalmazva ültettek le a kihallgató székbe, a két őr pedig egy lépéssel mögöttem álltak meg.  A szoba üvegfallal volt körül véve, sötét volt és hideg. A terem közepén az asztalon egyetlen lámpa világított, ami tökéletesen láthatóvá tette az előttem ülő rendőr arcát.

Az ok, amiért ide kerültem a drogok fogyasztása és állítólagos árulása, Steve vádjai között még szerepel a jogosítvány nélküli vezetés, ami csak rá tesz még egy lapáttal. Elkaptak.

- Szóval... - kezd bele a rendőr, mire rákapom a tekintetem. A fejemen lévő kapucnit az egyik mögöttem lévő őr lerántja, mire felháborodottan hátra nézek, és visszahúzom fejemre, majd visszadőlök a székbe és tekintettem a zsarun pihentetem. - Andrew Ross nyomozó vagyok. - teszi a kezét az asztalra, majd a kezébe vesz egy lapot és egy tollat. - Louis. - mondom, mire a rendőrúr kicsit felhúzza bozontos szemöldökét. - Louis Tomlinson. - javítom ki magam, mire a zsaru elnézően bólintott egyet. 

Ideges voltam, az egész testem görcsösen próbálta türtőztetni magát, több-kevesebb sikerrel.

Pár percig némán pásztáztuk egymás arcát a rendőrrel, mire végre megszólalt. 

- Milyen kábítószereket, vagy más tudatondósító szert fogyasztott az elmúlt pár órában? – teszi fel az első kérdést a zsaru, mire kicsit hátra dőltem a székben, és ökölbe szorított kezeim felraktam az asztalra. Mély levegőt szűrtem át a fogaim közt, és épp szólásra nyitottam szám, mikor a rendőr mögötti üvegfal homályában megpillantottam Annát.

Fáradtnak tűnt, és csalódottnak. Ez az egy pillanat teljesen elég volt, ahhoz, hogy elfelejtsem az előbb feltett kérdést. Az agyam teljesen kikapcsolt, arcomat a tenyerembe temetve gondolkoztam. Újabb kérdést tett fel a rendőr, de most már valamivel hangosabban, mire felkapom a tekintetem, de semmit nem reagálok rá. 

Szemeim újra Annára vezettem, az arcán keserű mosoly ült ami tudtam, bármelyik pillanatban zokogásban tör ki, ami még jobban megnehezítené a helyzetem. A rendőr egy utolsó esélyt adva tett fel még egy kérdést, de látva, hogy nem felelek, csak az üvegfal mögötti lányt bámulom rezzenéstelen arccal, felsóhajtott, és megfordult a háta mögé pillantott, majd aggódó tekintettel nézett vissza rám.

- Tényleg ezt akarta? Évekig kint hagyni, a mögöttem álló szépséget? – teszi fel a kérdést, majd felállt, megfogta az asztalon heverő üres jegyzeteit és elhagyta a szobát, egyedül hagyva engem. 

Anna egy lépést közelebb jött az ablaküveghez, mire én is felálltam, és drámaian lassú léptekkel közelítettem meg. A jóval alacsonyabb lány a könnytől csillogó szemeivel nézett fel rám. Meg akartam nézni ezt az arcot, mielőtt még évekre lecsuknának. Mélyen szuszogtam, a leheletem az üvegfalon csapódott, mire mutató ujjammal írni kezdtek a párás felületen. 

- Bocsáss meg. – írtam fel az utolsó betűt, mire megláttam Anna egyre torzuló arc kifejezését, majd az első lefolyó könnycseppet az arcán, ami lehullott a semmibe. Barna íriszeit a tekintetembe fúrta, majd hirtelen fordult meg, és futni kezdett a sötét folyosón. 

Teljesen pánikba estem, ijedten néztem végig a szobába ötletek után kutatva, hogyan is akadályozzam meg, hogy elmenjen. Utána akartam szaladni, de az előttem lévő fal megakadályozott ebben. A jobb felső sarokban egy kamera figyelt, ami csak fokozta a bennem lévő hatalmas feszültséget. 

Nem gondolkoztam, csak megragadtam az egyik széket, és teljes erőmből az ablaknak vágtam, mire az millió apró darabra törve landolt a földön. Anna ijedten hátra fordult, szemei elkerekedtek a látottak miatt. Lassú léptekkel újra közelíteni kezdett, állkapcsomat feszegettem a félelemtől és az izgalomtól egyaránt. Pár lépésre volt, végül meg állt előttem, a betört szilánkos fal előtt. Jobb kezem kinyúlt hozzá, és csokoládébarna haját szántottam ujjaimmal, majd kicsi arcán végig simítottam. Kezem a tarkójára helyeztem, és gyengéden közelebb húztam magamhoz. Meg akartam csókolni, mire három újabb egyenruhás rendőr tört be az ajtón. Ne vedd figyelembe őket Louis! – mondogattam magamban. 

Ajkaink épphogy súrolták egymást, de az utolsó pillanatban két erős férfikéz húzott el Annától.  

Megváltoztál...

Egy újabb reggel van, és nem volt túl kellemes arra kelni, hogy a napsugarai az arcomat égetik, ráadásul ehhez még társult az iszonyatos fejfájás. Az igazat megvallva a tegnapból nem sok mindene tudok vissza emlékezni, azon kívül, hogy ittam pár pohár bort Stevel. Remek. Két pislogás után kinyitom, a szemeim mire a fejembe szúr szinte a fejfájás. Körül nézek a hatalmas szobába, mire ráeszmélek, hogy Steve ágyában heverészek, mire a hasam is összerándul. Gyorsan ellenőrzőm a ruhámat, ami hiány nélkül megvan, mire megkönnyebbülten sóhajtok egyet. Oldalra pillantok, de az ágy másik felének hűlt helyét sem találom, sőt a párna tökéletesen beállítva hever helyén, amiből szintén arra következtetek, hogy nem történt semmi, de azét jó lesz erről biztosan megbizonyosodni… Nagy nehezen kikászálódok az ágyból és az ajtót közelítve lépek ki a szobából, majd egy hosszú folyósón átlépdelve, megpillantom a nappaliban a kanapén alvó Stevet, mire szám mosolyra húzódik. Próbálok minél halkabb léptekkel eljutni a mosdóig, de legnagyobb pechemre a ropogó parketta miatt nem sikerült. A szőke srác kicsit mocorgott a keskeny fekhelyén, majd felemelte fejét. Álmos tekintetét rám kapta, majd reggeli álmos hangján szólalt meg, szinte suttogva.

- Jó reggelt. – ült fel az ágyon, majd arcába temetve dörzsölte meg arcát, mire újból elmosolyodtam. 

- Neked is hasonlót. Remélem nem én kelltettelek fel. – mondtam, de igazából csak a tapintat szólt belőlem, mert egyáltalán nem volt kedvem Steve házába egyedül tájékozódni. 

- Nem, dehogy! – legyintett. – Már régóta fenn voltam, csak pihentettem a szemeim. – mondta, mire felállt a kanapéról és a konyha felé ment, ami csak egy fallal volt elkerítve a nappalitól, tehát még mindig szemmel tudtam tartani. Nem volt más rajta csak egy fehér bokszer és egy ezzel azonos színű trikó, ami miatt kissé kerültem a szemkontaktust, természetes, hogy zavarba hoz ezzel. 

- Ugye nem történt semmi? – húzom fel a szemöldököm a srácra nézve, mire ő is ugyan így téve emeli magasba szemöldökét.

- Nem értem Anna mire gondolsz? – vágott értelmetlen fejet, én pedig megforgattam a szemeim a tudatra, hogy tényleg nem esik le neki mire is gondolok.

- Tudod semmi OLYAN. – mondom szándékosan nyomatékosítva az utolsó szót, de Steve még mindig semmit mondó üres tekintettel néz rám. - Jaj Steve ne legyél már ennyire tökkel ütött! Úgy értem nem volt köztünk semmi intim kapcsolat. Ugye?! – kérdezem újra szinte suttogva, telesen zavarba voltam.  Szőke srác kicsit eltátotta száját, majd felnevetett, mire érzetem, ahogy az arcom más árnyalatokat vesz fel. 

- Tudod… Én sose pályáznék más nőjére. Főleg nem Louiséra… - fintorodik el az arca az utolsó szóra. Azt hiszem, igaza van, iszonyú nagy baromság volt ezt megkérdezni tőle, Steve nem ilyen, de Louisnál már kénytelen voltam hozzá szokni a bizonytalansághoz. 

- Igazad van, sajnálom! – nevetem el én is magam a saját hülyeségemen a fejemet rázva. – egyébként… nagyon köszönöm, hogy befogattál ma éjszakára, nem is tudom, hogyan hálálhatnám meg ezt neked, de most azt hiszem, haza kell, menjek, nem is akarlak sokáig a terhedre lenni! – veszem fel a nappaliban hagyott táskámat Stevere nézve. 

- Ugyan Anna egyáltalán nem voltál a terhemre, sőt örültem, hogy nem voltam olyan magányos. – áll fel Steve, majd elém lépve add három puszit az arcomra. – De, ha tényleg úgy gondolod, hogy hazalátogatsz, akkor nem tartalak vissza. – mondta miközben elkezdte felcibálni magára a ruháit. 

- Talán te is mész valahová? – kérdezem, miközben a cipőmet fűzőm. 

- Igen! Találkozok… valakivel… - mondta furcsán az utolsó szót, de nem akarok tolakodó lenni, ha nem mondja el, az valószínűleg nem rám tartozik. 

- Ugyan Anna egyáltalán nem voltál a terhemre, sőt örültem, hogy nem voltam olyan magányos. – áll fel Steve, majd elém lépve add három puszit az arcomra. – De, ha tényleg úgy gondolod, hogy hazalátogatsz, akkor nem tartalak te is mész valahová? – kérdezem, miközben a cipőmet fűzőm.

- Igen! Találkozok… valakivel… - mondta furcsán az utolsó szót, de nem akarok tolakodó lenni, ha nem mondja el, az valószínűleg nem rám tartozik.

- Oh, értem! Akkor én megyek is... Még egyszer köszönöm! Szia! - mondom, majd meg várva míg Steve reagál egy gyors köszönéssel le lépek.

Gyorsan szedem lábaim, mivel a szürke eget elnézve nem soká hatalmas vihar közeleg. Sőt már éreztem, néhány csepp esőt az arcomra zuhanni. Nagyszerű! Semmi kedvem rongyossá ázni. Éppen időben sikeresen megérkeztem a házba, még a vihar előtt, kulcsaimat ledobtam az asztalra, a táskámmal együtt, majd a nappaliba az öltözködő Harryvel találkoztam.

- Szia. - kapja rám tekintetét, miközben a nyakkendőjével szerencsétlenkedik.

- Szia, Harry. Munkába készülsz? – kérdezem, tőle miközben átsétálok a konyhába és a hűtőben kutakodok.

- Pontosan. Megkérdezhetem, hogy hol voltál ma este? Rendben van, hogy összevesztél apuékkal, de igazán elmondhattad volna, hogy ne aggódjunk miattad. - néz rám a fürtöske.

- Ugyan Harry... Mindketten tudjuk, hogy maximum téged érdekel a családunkból, hogy mi van velem. Szóval, nem kell többes számban beszélni a dolgokról. Ja, és egyébként egy barátomnál éjszakáztam. - mondtam miközben jókorát haraptam az egyik almából.

- Anna, ne beszélj hülyeségeket! Téged is ugyan úgy szeretnek, csak tudod... Elfoglaltak. - próbált mentegetőzni Harry, mire gúnyosan elmosolyodtam.

- Igazán? Annyira, hogy hónapok alatt nem volt egy szabad percük megkérdezni, hogy egyáltalán élek-e?! Valamiért nehéz ezt elhinnem... Meg egyébként is, most hol vannak? - teszem fel a kérdést, mire Harry a földre kapja szemeit és szinte suttogva szólal meg.

- Már haza mentek... - mondta, mire a szám is tátva maradt.

- Látod...? Pontosan erről beszéltem! - mondtam, majd beviharoztam a szobámba. Gratulálok megnyerték a legrosszabb szülő díjat! Komolyan képesek voltak köszönés nélkül lelépni? Mindegy is, nem szeretnék túl sokat foglalkozni a témával. Már megszoktam.

Szobámban körbe nézve szemeim megakadtak a polcon heverő tankönyveimen, mire eszembe jutottak a romló jegyeim.

Leemeltem a könyvet, majd az ágyamhoz slattyogtam, és az ölembe szétnyitottam azt, majd elmélyültem a tanultakban, amikor nyílt az ajtó és a Harry csokoládé barna tincsei bukkantak fel mögötte a kezében egy kis papírt szorongatva.

- Ezt apuék küldik neked. - nyomja a kezembe a kis lapot, majd rám néz, és minden bizonnyal arra vár, hogy elolvassam.

A kezeimben tartott levelet gyorsan szétnyitottam, majd elolvastam.

" Mostantól foglalkozz többet a tanulással kérlek, különben nem lesz ennek jó vége" - olvasom végig, mire reakció gyanánt oldalra húzom a szám.

- Elköszönni azt nem tudnak, de fenyegetőzni igen.... Bravó! - mondom, és még ráteszek egy lapáttal, azzal, hogy tapsolni kezdek.

- Megváltoztál... - mosolyodik el keservesen Harry, és leül az ágyam sarkára, majd legnagyobb meglepetésemre átölel.

- Tudom, hogy anyáék milyen érzéketlenek veled szemben, és ezt igazságtalannak tartom, de tudd, hogy én mindig itt leszek neked, akármi baj van. - suttogja rekedtes, karcos hangján miközben hátamat dörzsölgette.

- Köszönöm Harry. - ölelem át én is őt, majd csak percekkel később engedtük el egymást újra.

- Most elmegyek dolgozni. - simít végig arcomon játékosan mosolyogva, majd gyors köszönés után elhagyja a szobát.

Még pár percig a kezemben tartott levelet szorongatom, majd összegyűrve dobom le az éjjeli szekrényemre, és próbálok újra a tanulásra koncentrálni, amikor megszólal mellettem a telefonom. A kijelzőn egy számomra ismeretlen szám villogott, mire kis tétovázás után felvettem.

- Anna, szükségem van rád. A kurva életbe! Gyere ide kérlek. - hallottam meg Louis hangját a vonal másik oldalán, mire könnyek gyűltek a szemembe. 

Barát

Sziasztok Drága olvasók, és kíváncsi vendégeim! :) Újabb részt hoztam a blogra, ami remélem elnyeri, majd a tetszéseteket! :) Bármilyen hihetetlen is ez a történet is lassan a végét járja, amit (remélem!!!) nem csak én, hanem ti is nagyon sajnáltok. Kísérjétek figyelemmel a történet végét, mert sose tudjátok milyen nem várt fordulatot hoz, majd a 'sors'. Jó olvasását! :)  
Lassan egy hete mást se csinálok, csak otthon ülök, elszigetelve a külvilágtól, és ami még fontosabb Louistól. Harry azt hiszi lebetegedtem, igen lebetegedtem, de nem fizikailag, sokkal inkább érzelmileg. Mérhetetlenül haragszom Louisra, de még mindig nem tudtam végleg kiverni őt a fejemből. Feltéve, ha egyáltalán ki lehet… 

Éppen a teámat szürcsölgetve kuporogtam az ágyamon, amikor megszólalt a csengő. Természetesen felmerült bennem, hogy Louis az, de ezt a gondolatot minél hamarabb próbáltam elhessegetni. Hallottam, ahogy Harry az ajtó felé száguldozik, majd csörömpöl a kulccsal és kinyitja az ajtót. 

- Anyu? Apu? – kérdezte Harry, mire a szemeim tágra nyíltak. Nem szóltak, hogy jönnek! Gyorsan az ajtóhoz, szaladtam, majd a folyósón messziről figyeltem anyámékat és Harryt.  

- Harold Drágám! – jött oda anyám, és átkarolta Harryt, majd ráncos szemeivel testvérem arcát pásztázta. – Sokat fogytál fiam, eszelte rendesen? – kérdezte anyu, mire Harry heves bólogatásba kezdett, majd megpróbálta anyu kezeit levakarni magáról. 

- Persze anyu, de mit kerestek ti itt? Nem is szóltatok, hogy meglátogattok. – mondta Harry mosolyogva, majd miután apám is szemügyre vette Harryt mindketten beléptek a házba. 

- Ebben az esetben nem szívesen jöttünk, Azt hiszem, el kell beszélgetnünk a húgoddal. Tudod… Rengeteget rontott az átlagán, és, ha jól láttam nem is nagyon járt be az egyetemre, attól tartok nem lesz ennek így jó vége, ha megbukik, azzal szégyent hoz ránk és az egész családunkra. – mondta anyám rezzenéstelen arccal, aztán folytatta. – De te Harry… Büszkék vagyunk rád! – túrt bele anyám Harry göndör tincsei közé. – Nagyszerűen teljesítesz! – folytatta apám, majd egyre beljebb lépkedtek a házba, és egyre közelebb érve így hozzám is. Jaj ne! Éppen próbáltam a szobámba menekülni, amikor anyám vékony hangját hallottam meg a hátam mögött. 

- Anna! – jött oda anyám mellém. – Hogy nézel ki? – utalt a szétsírt arcomra, majd kócos hajamba túrt. Válaszra nyitottam szám, de ekkor Harry szavamba vágva szólalt meg.

- Anyu… Hagyd most Annát, beteg! Ezt próbáltam elmagyarázni, hogy ezért nem járt be az egyetemre. – hálásan Harryre pillantottam, majd vissza anyám arcára, próbáltam egy mosolyt erőltetni magamra. 

- Igazán? Ha már itthon van, akkor legalább a kezébe vehetne néhány könyvet. – mondta apám dörmögős hangján, mire anyám bólintással jelezte egyetértését. 

Éreztem, ahogy az idegeim egyre jobban feszülnek, nem vagyok most elég erős, ahhoz, hogy mentegetőzésbe kezdjek, ki kell mondanom, amit gondolok, különben itt esek össze. Vettem egy mély levegőt, majd megszólaltam.

- Egy éve nem is láttatok minket! Még csal telefonon se hívtatok hónapok óta! Most meg csak így váratlanul beállítotok, de akkor is csak azért, mert muszáj igaz?! Miért kéne a ti elvárásotok szerint élnem, hol ott nem is ismertek! Egyáltalán! – kiabáltam a szavakat, majd kitártam az ajtót, és berohantam a szobámba, olyan erővel becsapva magam mögött az ajtót, hogy hallottam, ahogy pár helyen meg reped a fal. Levetettem magam az ágyamra, és a párnába fúrtam arcom. A légzésem egyeletlen volt, ziháltam. Kicsit felemeltem fejem és az éjjeliszekrényemen heverő telefonomért nyúltam. Még mindig ki volt kapcsolva, amióta Louis hívott, nem akartam, hogy az ő gúnyos mosolya a képernyőmön villogjon. Egy hét elteltével végre volt erőm bekapcsolni a telefonom, miután kikapcsoltam csak kétszer hívott, az után már nem. Talán felfogta mit szeretnék… Kitöröltem Louis két nem fogadott hívását a telefonomból, mikor megakadt a szemem Steve nevén. Ő is hívott. Vajon minek? Nem szerettem volna telefonon felhívni, ezért úgy döntöttem elmegyek hozzá személyesen, már csak azért is, hogy megszabaduljak ebből a diliházból. Összepakoltam pár felesleges dolgot a táskámba, majd kinyitottam az ajtót és próbáltam észrevétlenül eljutni az előszobába, hogy véletlenül se kelljen szóba elegyednem a szüleimmel, de sajnos a tervem fordítva sült el. Láttam, ahogy apám a folyosóvégén egyre közelebb lép felém, mire én erőt véve magam, megyek ki a házból és csapom be magam mögött az ajtót, de szinte rögtön ki is nyílt. 

- Azonnal gyere vissza, Anna ez így nem mehet tovább. Nem beszélhetsz így velünk a szüleid vagyunk! – kiabálta utánam apám, mikor megpördültem, és pár lépést visszaléptem felé, majd egy gúnyos mosolyt villantottam meg.

- Hát épp ez az! Semmi más dolgotok nem volt, csak az, hogy a szüleim legyetek! De ti még ennek is szörnyűek vagytok… - mondtam, majd újra elindultam, látszólag apám szavaim hallatán teljesen ledermedt, mivel nem szólalt utánam többet. 

Lépteimet kicsit sietősebbre vettem, és gyorsan szeltem az utcákat, mire végre Steve utcájába értem. Már messziről megpillantottam a nagy narancssárga házat, ami még gyorsabb léptekre ösztönzött. Szüksége volt, arra, hogy valaki olyannal beszélhessek, akit kedvelek, akinek végre elmondhatom, amire valójában gondolok. 

Szuszogva érkeztem meg Steve ajtaja elé, és heves kopogtatásba kezdtem, mire pár pillanat múlva ki is nyílt az ajtó. A szőke srác még fel se fogta, hogy mi történt, de én már a nyakába borulva sírtam el magam. Megint. Két kezét lassan felvezette hátamra, majd megnyugtatóan dörzsölni kezdte. 

- Nyugi kislány. – dörmögte mély rekedt hangján, majd még szorosabban ölelt át. – Mondd el mi baj?

- Minden. - motyogtam Steve pulcsijába, és éreztem, ahogy ölelése megnyugtat.

- Gyere be! - mondja, majd kicsit elhúzódik tőlem és a csuklómnál fogva behúz a házba.

-  És mi minden? - fúrja tekintetét könnyes arcomba, miközben kiönti a forró vizet a tea filterre.

- Miután te leléptél, én még Louisnál maradtam, és miközben ő kiment a teraszra cigizni... Én... Beleolvastam az egy SMS-be amit egy Mona nevű lánytól jött. Képzelheted mi volt benne... - ráztam meg a fejem keserű arcot vágva, miközben visszaidéztem a történteket, majd folytattam.   - Hazamentem mielőtt még visszatért volna a cigizésből, hogy ne kelljen látnom őt és a magyarázkodását. Mikor hazajöttem csak azt hallottam, ahogy az ajtót veri, hogy nyissam ki, természetesen hamar beadtam a derekam, és meg tettem, de azt hiszem kár volt... Ő nem tekint rám úgy, mint barátnő, olyan vagyok neki, mint az egyik ribanca a sok közül. Pedig reméltem, hogy egy kicsit is fontos vagyok neki. - csukott el a hangom az utolsó szóra, mire Steve aggódóan nézett rám, majd a kezembe nyomott egy bögreforró teát. - Köszi. - suttogtam, majd éreztem, ahogy a kanapé besüpped mellettem.

- Figyelj Anna... - kezdett bele Steve, mire rákaptam szemeim. - Louis egyáltalán nem tekint téged csak egy ribancának... Rajtad kívül nem mutatott be nekem egy lányt se, különleges vagy neki bárhogy is tagadja. - magyarázza Steve, mire szavai hallatán kicsit ledöbbenek. - Viszont nem tudom mi üthetett most belé, de biztos vagyok abban, hogy ugyan úgy szenved, ahogy most te.

- Megérdemli, hogy szenvedjen! Hogy tehette ezt velem?! – kérdeztem éles hangon, majd szemeimmel a szőke srác arcát pásztáztam. 

- Tudod… Louisnak az a szokása, ha tudja, hogy elcsesz valamit, azt még jobban elcseszi. – mosolygott Steve, majd halkan hozzá tette. – Idióta… - mondta, mire az én arcomon is egy viszonylag őszinte mosoly terült szét. – Nem tudom, hogy hol van most, vagyis… sejtem, de biztos vagyok benne, hogy, miután kiszenvedte magát, mindent rendbe fog hozni, mert szeret téged Anna! – mosolygott rám Steve, én pedig viszonoztam ezt a gesztust, de az arcomról hamar letörlődött a vigyor.  

- Nem Louis az egyedüli baj, az egész hét olyan volt, mint egy diliház. A szüleim is a legjobb időpontra tették a családlátogatást. Az összes normális családdal ellentétben ők nem azért jönnek ide, hogy együtt legyen a család. 

- Hanem? – húzta fel szemöldökét Steve miközben a gyümölcs teáját kortyolgatta. 

- Mostanában rengeteget rontottam a jegyeimen, és apámék félnek, hogy szégyent hozok a fejükre a rokonság előtt. Elegem van már abból, hogy mindig Harry van feltüntetve a tökéletes minta gyereknek, és hogy húsz éves koromban is a szüleim elvárása szerint kell éjek. Minden összejött… - motyogtam, majd lesütöttem szemeim, és kicsit fellélegeztem, hogy végre elmondhattam valakinek a történteket. – Köszönöm. – pillantottam Steve, mire elmosolyodott. 

- Ez igazán semmiség. Tudod mit? Nem kell, hogy hazamenj, nyugodtan maradj itt ma estére, ha nem akarsz a szüleiddel lenni. 

- Mikor rájuk csaptam az ajtót nem is gondoltam a következményekre. De igazad van… Nehéz lenne a szemükbe nézni ezek után, szóval… Elfogadom az ajánlatod, ha nem zavarok. – mondtam hálásan Stevenek, mire ő elmosolyodott.    

Sajnálom...

Sziasztok Drágáim! Új rész, köszönöm a kommenteket és az új feliratkozásokat. :) Jó olvasást! :)  
Louis felkapta tekintetét, elmosolyodott, majd felállt a kanapéról és lepacsizott Stevel. 

- Nálad van a pendrive? – kérdezte Louis, mire Steve levette a táskáját válláról, és kutakodni kezdett benne. 

- Hiszen ezért jöttünk ide. – válaszolta, majd átadta a kicsi kütyüt, Louis pedig bedugta a laptop oldalába, én pedig csöndben ültem a kanapéra, amíg ők a számítógépzseni tudásokkal mindent beállítanak. 

- Láttad már a Harryt meztelenül? – fordult felém vigyorogva Steve, miközben a gépet nyomkodta. 

- Hát…Őőő… Igen, tudod én vele lakom. – próbáltam kimagyarázni magam, bár a téma elég kínosnak bizonyult számomra, mivel a testvéremről van szó, de természetesen, hogy még rosszabbul érezzem magam elkezdtek nevetni. 

- Ne szívasd már szegényt Steve, látod milyen szégyenlős. – ült le mellém Louis, majd a karjánál fogva átkarolt, és kicsit közelebb húzott magához, mire akaratom ellenére és mosoly terült el számon, de hamar alább is hagyott. Kicsit lejjebb csúsztam Louis karján, és a kékre mázolt plafonra meredt tekintetem. Olyan jól esett a közelsége, ahogy az orromat bódító parfümének illata járja át, de még mindig felmerül bennem a magamba sokszor feltett kérdés, hogy egymáséi vagyunk mi? Jó lenne végre tisztázni ezt a dolgot köztünk, de valószínűleg csak én nem tudom tisztázni magamban ezeket. 

- Na, már kész is! – huppant le a másik oldalamra Steve, kizökkentve ezzel gondolatmenetemből. – Minden rendben Anna, kissé csöndes vagy. – nézett rám érdeklődve a szőke srác, mire egyértelműen bólintottam egyet. 

- Persze minden oké, kezdhetjük! – erőltettem egy mosolyt arcomra, elhessegetve ezzel az előző gondolataim, majd egy kicsit felültem és közelebb hajoltam a monitorhoz, hogy jobban szemügyre vehessem. 

A képek nem voltak jó hatással az idegrendszeremre, látni azt vizuálisan is, ahogy ez a ribanc kihasználja a testvéremet a mocskos kis tervével, undorító… Steve végig mutogatta az összes képet, amit természetesen ő és Louis végig nevetett, én pedig síri csöndbe komor arccal néztem végig őket, majd tekintetem Louisra vezettem, és közel hajolva hozzá egy puszit nyomtam arcára. 

- Megmentettétek a karrierjét, azt hiszem, sokkal tartozik nektek. – mondtam felváltva mindkét fiúra nézve.

- Akkor ennél biztosan, sokkal többet is tudsz. – nézett rám csücsörítve Louis, mire elmosolyodtam, és apró tenyeremmel körül ölelve arcát csókoltam meg, mire hallottuk, ahogy a mellettünk lévő Steve mozgolódik. Ajkaink gyorsan szétváltak, amikor észrevettük, hogy nem vagyunk egyedül a szobában. 

Steve mosolyogva nézett le ránk, miközben barna bőrkabátját próbálta felráncigálni magára.

- Azt hiszem, hogy én most lelépek srácok! Sok dolgom van, és semmi kedvem nézni a ti kis nyálcseréteket. – mondta még mindig vigyorogva Steve. 

- Sok dolgod… Igazán? – nézett fel rá Louis, de végül felállt köszönni. – Ezt te se gondoltad komolyan. – ejtették meg a szokásos bonyolult köszönésüket, amit még ennyi idő után, se tudtam megjegyezni. Miután én is elköszöntem a szőke sráctól, felkapta táskáját, majd amilyen gyorsan csak lehetett gyorsan lelépett. 

Louis ráfordította a zárra a kulcsot, majd visszatért a nappaliba, és a dohányzóasztalon heverő cigarettás dobozét nyúlt, majd az erkély felé vette az irányt. Pár percig figyeltem az ablakon keresztül, ahogy az erkély szélére támaszkodva mélyeket szív a dohányból, amikor megrezdült mellettem valami. Louis telefonja. A kijelzőn az ’ egy új üzenet ’ ablakocska villogott, mire nem tudtam parancsolni magamnak és megragadva a telefont nyitottam meg az üzenetet. Az SMS egy Mona nevű lánytól jött:

‘ Megismételhetnénk a múltkori vad éjszakánkat nagyfiú! :* ’ – olvastam végig az üzenetet, mire a tekintetem már pillanatig a képernyőn ragadt, nehezen vettem a levegőt és a sírás határán álltam, de a bennem lévő düh sokkal nagyobb volt bennem. A kezemből kiejtettem a telefont, mire az a puha kanapén landolt. A táskámat felkaptam magam mellől, és ideges, de mégis határozott léptekkel közelítettem meg a kijáratot. Kitártam az ajtót, majd egy hatalmas csattanással csaptam be, mire az egész épület megremegett. Lábaimat gyorsan szedtem, és szorító mellkasom továbbra se hagyott levegőhöz jutni. Rohadt szemét! Teljesen kifulladva érkeztem meg a buszmegállóba és legnagyobb szerencsémre pont jött az a roncs. A táskámhoz nyúltam, majd megkerestem benne a bérletem, és itt nem bírtam tovább, szemeim szúrni kezdték a könnyek és akaratom ellenére is végig csordultak az arcomon. Megállt előttem a busz, és kinyitotta előttem ajtóit. Félő pillantást vetettem az ismert sofőrre aki, aggódóan nézett vissza könnyes arcomra. Legnagyobb pechemre a busz ebben az időpontban szinte teljen zsúfolásig volt, egy üres helyet kivéve, amit rögtön célba véve közelítettem meg. Szép csöndben ültem le, és igyekeztem nem magamra hívni még több érdeklődő szempárt. 

Szemeimből még mindig patakokban folynak a könnyek, amit egy papír zsebkendő segítségével próbáltam felitatgatni. 

Hogy hihettem neki, amikor tudtam, hogy csalódás fog érni? Nem kellett volna engednem neki, hogy ilyen hamar a bizalmamba férkőzhessen. Hagytam magam kihasználni. 

- Anyu, miért sír? – kapom fel a tekintetem a vékony hangra, mire egy apró kislányt látok magam előtt. Tejfehér bőre volt, és hatalmas kék szemei, arany szőke tincsei vállára borultak, és apró rózsaszín ajkai elnyíltak egymástól. Gyönyörű kislány. Keserűen elmosolyodtam, majd kicsit lehajoltam hozzá.

- Soha ne bízz meg a fiúkban, mert akkor sebezhetőnek látszol.  – ráztam meg kicsit a fejem, mire a kislány elmosolyodott, és szégyenlősen visszafutott anyjához, majd hozzá bújt, de még mindig felém tekintgetett. Mire észbe kaptam már az én megállóm következett, ezért gyorsan visszavettem vállamra táskám, és megnyomva a jelző gombot, szálltam le miután egy utolsó pillantást vetettem a kislányra. 

Leléptem a buszról, és egy fokkal nyugodtabban, de még mindig kisírt szemekkel sétáltam hazafelé. Az ajtó zárva volt, ami azt jelenti Harry nincs itthon, talán ez a legjobb ebbe a napba, lesz időm kicsit rendbe hozni magam, és megnyugodni. Kitártam az ajtót, és a konyhába vánszorogtam, az asztalra hajítottam táskám, mire észrevettem egy kis üzenetet az asztalon. 

’ Későn jövök, pár barátommal le leléptünk iszogatni. xx ’ – Harry. 

Remek. Nem kevés időm lesz Harryből kiindulva. Lomhán kihúzom az egyik széket, majd fáradtan zuhanok le rá, és újabb hangos sírásba kezdek, mire megszólal a telefonom, és Louis képe villog rajta, de könyörtelenül végig húzom a piros gomb felé ujjam. Semmi kedvem vele beszélni, ezért rögtön ki is kapcsoltam telefonom, majd az asztalra dobtam. Vajon volt egy kicseszett nap is, hogy csak rám gondolt?! – ekkor hangos dübörgést hallottam meg az ajtó felöl, mire ijedten kaptam fel fejem, de, mit se téve ültem tovább a konyhában, a széken.

- Anna,… Kérlek, nyisd ki ez a kibaszott ajtót. – kiabálta Louis, mire az ajtóhoz sétáltam, két könnyes szememről letöröltem a könnyet, és az ajtónak dőltem, éreztem, ahogy dörömböl az ajtó túl oldalán, majd hallottam, ahogy vesz egy mély levegőt és újból megszólal. 

- Sajnálom… - itt újból elszakadt a cérna, a kulcsot elfordítottam a zárban, és kitártam az ajtót. A lendületem alább is hagyott, ahogy Louis megbánó tekintetével találtam szembe magam. 

- Sajnálod…? – kérdeztem vissza remegő hangon, majd lenyeltem a torkomon akadt gombócot. – Hányszor hallottam már ezt Louis? – vágtam keserű arcot, miközben szaggatottan szűrtem át a levegőt. – Megcsaltál, és valószínű ez az egy lány, csak az akiről épp tudok. – mondtam, de az utolsó mondatomra Louis felkapta tekintetét, és könnyes szemeimbe fúrta azt. 

- Hogy csaltalak volna meg, ha igazából sose voltunk együtt, Anna? – mondta egy undorító vigyorral a képén, mire a kezembe megrándult az ideg, és jól esett volna felképelni, de nem voltam rá képes. Csak felemeltem kezem, de az arca előtt megálltam. Túlságosan szeretem őt ahhoz, hogy bántani tudjam. Louis látva a sikertelen akcióm újabb vigyort villantott. 

- Takarodj el a lakásomból! 

Találkozó

Sziasztok Drágáim! Meghoztam az új részt! Kommenteket és a féliratkozásokat nagyon szívesen veszem! :D Jó olvasást! :)  
Reggel furcsa érzésre keltem, arcomon a hideg futkosott, de még is jól eső bizsergés járta át a kis bőr felületet. Szemeim csukva voltak, de pontosan tudtam, hogy mi folyik körülöttem. Éreztem, ahogy Louis forró keze fel-le cikázik arcomon, ami mosolygásra késztetett. Szemeim kinyitottam, és Louis mosolygós arcával találtam szembe magam.

Nevető ráncai lassan elhalványultak arcán, ajkai apró résnyire nyitva voltak, és az enyéimet kémlelte. Nyitott ajkaiba harapott, majd megnyalta, és egy laza mozdulattal felém hajolt. Kezével végig simított arcomon, amíg a számhoz nem ért. Hüvelykujját végig húzta alsó ajkamon, majd lassan közelítve csókolt meg. Lágy csók volt, bár szerintem ez csak fáradságának tudható be. Ujjaimmal kócos haját szántottam, és még közelebb húztam magamhoz, már, ha ez lehetséges. Órákig tudnám ezt csinálni, de a telefonom ébresztője ellenkezett ezzel az ötletemmel.

Louis mit sem törődve a telefonom csipogásával folytatta csókunkat, de mellkasát enyhén eltolva magamtól figyelmeztettem.

- Louis... El fogunk késni. - ziháltam, mire ő elhajolt felőlem, majd felült az ágyon. Arcát tenyerébe temetve dörzsölte meg, majd egy kisebb nyöszörgés után kicsoszogott a fürdő szobába, ami a szobám ajtaja előtt volt. A kézmosóra tette a kezeit, tekintetét a tükörre vezette, mire szembesült a másnapos kinézetével. Jobb kezével barna hajába túrt, a ballal pedig megengedte a vizet.

Közelebb hajolt a csaphoz, majd két kezét pohárként használva ivott. Miután végzett kezével megtörölve vizes ajkait, majd visszalépkedett a szobámba, savanyú arccal nézett rám.

- Rohadtul fáj a fejem. - telepedett vissza ágyamra, és egy párnába temette az arcát. - Nem készülsz? - nézett rám, mire aprót bólintott és a szekrényhez mentem. Pár percnyi civódás után kiválasztottam a ruhám.

- Louis... Várj meg kinn a kanapén. - néztem rá komolyan, várva, hogy tiltakozik, de csak megadóan feltette kezeit, és kisétált a szobából legnagyobb meglepetésemre.

Harry már nincs itthon, neki volt első órája, velünk ellentétbe, ami ebben az esetben pozitívum... Nem tudtam volna könnyen megmagyarázni Louis itt létét.

Ruháimat gyorsan magamra kapkodtam, majd egy gyors fésülködés és smink után, elindultam a nappali felé, ahol megtaláltam az agyon unt Louist. 

- Mehetünk. – mosolyogtam rá, majd az előszoba felé vettem az irányt, ahol felvettem a cipőmet, majd miután Louis is végzett cipőfűzőjének tökéletes befűzésével, elindultunk… 

A kulcsot kétszer ráfordítottam a zárra, majd megálltam Louis mellett, és a kulcsom a táskám mélyére süllyesztettem, egy rövid pillantást vetettem a mellettem ácsorgó srácra, majd elindultam, ő pedig szorosan követve haladt mellettem. Egyik kezemmel a vállamra akasztott táskám fülét fogtam, a másikat pedig testem mellett lóbáltam. Az út nagy része csöndben telt el, be kell látni Louis reggelente használhatatlan.

A buszmegállóba értünk, én leültem a padra, amíg Louis menetrend táblát fürkészte. Pár perc múlva csatlakozott hozzám és szó nélkül ő is leült mellém.

A lábaim nem érték földet ezért tehetetlenül lóbálni kezdtem őket. A jobb oldalamon ülő srácra néztem, ő pedig üveges szemmel a földet pásztázta. Már jó ideje figyelem őt, és a bőrét borító rengetek tetoválást. Feltűrt pulóvere láthatóvá tette alkarját, ujjaimmal végig simítottam a rengeteg mintával ellátott bőr felületen, mire éreztem a levegő vételén, hogy mosolyog. Kezeim hirtelen elkaptam róla, majd felálltam és az út széléig sétáltam, láttam az egyre közeledő buszt, mire Louis felé legyintettem. A jármű percekkel később megérkezett, és kinyitotta előttünk ajtajait, mi pedig felszálltunk rá és egy két személyes helyre ledobtuk magunkat.

A busz elindult, én pedig az ablakon tekintgettem ki az útra, de egy éles hang hatására összerezdültem. Louisnak szól a telefonja. Farzsebéből előkotorászta a hangos tárgyat, majd a füléhez emelte.

- Hello haver. - szólt bele a telefonba Louis, mire tudtam, hogy Stevel beszél. - Ma? Azt hiszem, négykor végzünk...Ugye Anna? - nézett rám Louis mire aprót bólintottam felé. – Persze ráérünk. Ezt neki is látni kell. – mosolygott rám Louis, mire rájöttem, hogy miről is beszélnek… - Rendben, akkor, ma ötkor. – mondta Louis, majd letette a telefont, és visszacsúsztatta zsebébe.

- Mit terveztek? – néztem bizonytalanul Louisra, de sejtettem mi lesz a válasza. 

- Képnézegetős délután tartunk nálam. Te is ott leszel. – mondta tényszerűen Louis, mire csak bólintottam egyet.

- Képesek voltatok lementeni azokat a képeket? 

- Másképp honnan lenne bizonyítékunk? – tárta szét kezeit Louis, majd felállt, és megnyomta a jelző gombot, ugyanis a következő megálló az egyetem. 

Miután leszálltunk, és beértünk a hatalmas épületbe a termünk felé vettük az irányt. A magas sarkú cipőm talpa kopogott az üres folyosó padozatán, aminek hangját óvatos léptekkel próbáltam tompítani. Louis megállt az ajtónál, majd kinyitotta előttem, és betessékelt maga előtt. Rögtön a leghátsó sorba vettem az irányt, majd ledobtam magam a szélső padba, mellém pedig Louis ült le. Pár perc múlva a tanár is belépett a terembe, majd könyveit ledobta asztalára, mint akit szétvet az ideg. Minden bóbiskoló ember ijedten kapta fel fejét, még Louis is. Nyilván valóvá vált előttünk, hogy a tanár úr nincs a legjobb hangulatában. Az óra hasonlóan nyomott hangulatban telt el.

- Gondolom, tudják, hogy egy hónap múlva vizsgaidőszak, ami mindnyájunknak komoly elkötelezettségekkel jár. – mondta a tanár, mire a diákok keserves siránkozásokba kezdtek. 

- Ne aggódjanak, nekem is lenne jobb dolgom, mint levizsgáztatni ötven alacsony értelmi szinttel rendelkező hallgatót. – mondta, mire az összes diák döbbenten nézett fel. - Akinek nem inge, nem veszi magára. Viszont látásra. – fogta meg az asztalon lévő könyv kupacot, majd kiviharzott a teremből egy hangos ajtó csapódás kíséretében. 

Voltak, akik megszeppenve ültek az előbb hallottak miatt, és voltak, akik rögtön hemzsegni kezdek az ajtó irányába, ahogy a tanár kilépett rajta. Mi is az utóbbihoz tartoztunk, amilyen gyorsan csak lehetett elhagytuk az egyetemet. A terem ajtaja előtt megláttam a rám várakozó Harryt, mire Louis karjánál fogva megállítottam.

- Várj meg kinn a suli előtt. – suttogtam neki, majd szétváltunk. Én Harry felé mentem, Louis pedig a kijárat felé lépkedett.

- Szia! – álltam meg Harry előtt, aki felnézett a nagy telefonpötyögés közepette, majd elmosolyodott. 

- Szia. Mehetünk? – vette fel vállára táskáját, majd a kijárat felé mutatott.   

- Nem… Én azt hiszem, bemegyek a könyvtárba, tudod a tanár, ma jelentette be, hogy egy hónap múlva vizsgák várhatók, nem érzem magam túl felkészültnek… - túrtam idegesen a hajamba, majd jobb kezem a tarkómra tapasztottam. 

Harry bólintott egyet, majd miután elköszönt elindult hazafelé. 

Egy kicsit vártam, hogy ne legyek, feltűnő, majd én is átléptem az egyetem ajtaján, ahol a cigarettázó Louisal találkoztam.

- Harry túl hiszékeny, vagy te hazudsz túl jól? – vigyorodott el Louis miközben Harry távolodó alakjára pillantott. 

- Azt hiszem mind kettő igaz, de lehet, hogy csak túlságosan megbízik, bennem nem gondolod? Elrontasz Louis… - néztem fel rá mosolyogva. 

Jobb kezében még mindig az égő cigarettacsikket tartotta, bal kezét pedig csípőmre helyezte, majd könnyedén közelebb húzott magához megszüntetve ezzel a köztünk lévő távolságot. A cigarettából egy mélyet szívott, de nem fújta ki. Száját az enyémhez emelte, mire apró résnyire nyitottam ajkaimat, és éreztem, ahogy a füst az én számba kerül. Ajkai egyre közelítettek, majd egy forró csókba forrtak össze enyémekkel. Éreztem ahogy a füst íze átjárja csókunkat, ami miatt végül oxigén hiány miatt váltunk szét. Pár másodpercig levegő után zihálva próbáltam helyre állítani légzésem, de látszólag Louisnak meg se kottyant.

- Indulhatunk? – nézett rám, mire egyértelműen bólintottam egyet. Szorosan egymás mellett haladva lépdeltünk. A magas sarkú csizmám miatt lábaim sajogtak, és magamba azért imádkoztam, hogy mi hamarabb érjünk a buszmegállóba, ami hamar be is következett. Nem kellett sokat várnunk a busz érkezésünk után egy perc elmúltával meg is érkezett, mi pedig gyorsan felszálltunk rá, de feleslegesnek találtuk, hogy leüljünk erre a röpke öt percre. 

Nem sokkal később megérkeztünk Louis pedig lenyomta a jelző gombot, majd leszálltunk. 

Gyorsan szeltük az utcákat, mivel csak tíz percünk volt ötig. Bár szegény Steve kezdi megszokni, hogy Louis folyamatosan megváratja őt… Éppen időben érkeztünk meg, Louis kinyitotta az ajtót, majd mindketten beléptünk a házba. Udvariasságból ledobtam cipőmet az előszobában, már Louist aligha érdekli ez. 

 Lassan elslattyogtam a nappaliba, majd egy laza mozdulattal ledobtam magam a kanapéra. 

Nem soká Louis is megérkezett kezében egy laptop táskával, amit lerakott a kávézó asztalra, mikor megszólalt a csengő.

- Kinyitom. – pattantam fel a kanapéról, majd az ajtó felé vettem az irányt, majd kinyitottam, és Steve mosolygós arcával találtam szembe magam. 

- Szia csajszi. – mosolygott továbbra is Steve, majd egy hatalmas öleléssel fojtott meg.

- Szia Steve! – próbáltam kipréseli a szavakat a számon, majd mikor észbe kapott, hogy, majdnem megfojt végre elengedett, én pedig fellélegezhettem. – Gyere beljebb. – léptem el az ajtó elől, majd beljebb tessékeltem Stevet a nappalig, ahol a laptoppal babráló Louist találtuk.    

Fogd be!

Louis szemszöge: 

Az előszoba felől halk női dúdolást hallottunk, ami egyértelműen Larától származott. A pillanatnyi sokkos állapot után gyors cselekedetek következtek. Stevel szinte egyszerre indultunk meg a betört ablak irányába, gyors, de még is óvatos, halk léptekkel. Az üvegszilánkok ropogtak a talpunk alatt, ami erősen megnehezítette dolgunkat, de végül sikeresen eljutottunk az ablakig. Először én, majd szorosan követve engem Steve is kilépett a házból még éppen időbe, egy mély sóhajtás után a kerítés felé kezdtünk futni, mikor észrevettük, hogy Lara a betört ablakú szobába felkapcsolta a villanyt. Minden bizonnyal most szembesül a történtekkel, amit talán nekünk jobb lesz nem megvárni. Fejvesztve vergődtünk át a kerítésen, majd ültünk be a kocsiba. Amilyen gyorsan csak lehetett hagytuk el a helyszínt. 

A futás miatt pár percig csak halk zihálást és mély levegő vételeket lehetett hallani az autóban, a csöndet Steve rekedtes nevetése törte meg. 

- Meg vannak a képek. Sikerült haver! – lökött oldalba a mellettem vezető Steve, mire elmosolyodtam, válaszra nyitottam szám, de a torkomban dobogó szívem miatt csak egy kis szünet után tudtam értelmes szót kinyögni a számon. 

- Királyok vagyunk! - mosolyogtam vissza Stevere.

- Ezt meg kéne ünnepelnünk. Nem gondolod? - fékezett Steve egy ravasz vigyorral az arcán, majd az erdős út szélén félre állt a kocsival, majd ki is szállt belőle. Hallottam, ahogy a csomagtartóban kotorászik, és pár perc múlva egy üveg Tequila és egy újabb adag fehér porral tért vissza.

- Remek ötlet részegen és beállva vezetni. - mosolyogtam Stevere, majd átvettem az üveget kezéből és lecsavartam a tetejét, mire az orromat megcsapta a tömény alkohol szaga.

- Lehet nem a legjobb... Én inkább ezt kihagyom. - mondta komoly arccal Steve, de láttam ahogy nehezen állja meg a nevetést. Az arcomon pillanatnyi meglepetéség ült, mire Steve hangos nevetésben tört ki. - El ne hidd már! - kortyolt bele egy hatalmasat az üvegből Steve, mire én is elnevettem magam. A szőke srác előkészítette az újabb adag kokót, majd a kezembe nyomta az általam összesodort papírpénzt, amivel könnyedén felszívtam a felét. Éreztem ahogy pulzusszámom növekszik és ereim összeszűkülnek, légzésem sokkal szaporább lett és furcsa émelygés tört rám. A pillanatnyi rosszullét után jött a várt hatás. Az agyam teljesen kikapcsolt, és még a maradék gondolatom is Annára terelődött. Valamiért késztetést értem, hogy lássam, és, hogy elmondjam neki, hogy sikerrel jártunk. Miután Steve is végzett beszállt a kocsiba, és elindultunk. A szőke srác beszélt valamiről, nem igazán volt érthető, de nem is nagyon érdekelt. Furcsa szorongás volt rajtam, és nem tudtam kiverni a fejemből az ötletet, hogy meglátogassam Annát. A kezemben tartogatott üvegből kortyolgattam, majd akaratom ellenére is megszólaltam.

- Steve, Annához vigyél... – motyogtam.

Hirtelen fáradság tört rám, fejemet a hideg ablaküvegnek nyomtam, és folyamatosan egyre lejjebb csúsztam az ülésen. Éreztem, ahogy Steve szlalomozik az úton én pedig a fizika törvényeinek élve dőlök jobbra-balra. A szőke srác éles kanyart vett, majd egy másik utcába folytatta utunkat. A következő néhány perc teljesen tudaton kívüli állapotban folyt, nem éreztem az idő múlását, a majdnem húsz perces út másodperceknek tűnt.  

Anna szemszöge:

Idegesen feküdtem az ágyamon, ölemben egy könyv nyugodott, szemeim a sorok között cikázik, de semmit nem fogtam fel az olvasottak közül. Kezeim még mindig remegtek, amióta Louis elengedte őket a buszmegállóban. Szemeimet a falon lógó órára vezettem, hajnali kettő, és még mindig semmi hír. Harry már tizenegy óra felé lelépett aludni, mivel ő holnap korán kell, én pedig már lassan egy órája fekszek tehetetlenül az ágyamon. Telefonom az éjjeliszekrényemen nyugszik, és várom a megnyugtató hívást. Hirtelen koptatást hallottam meg, de abban a hitben, hogy csak képzelődök hajtottam vissza fejem az ágyam párnájára, ekkor újabb kopogást hallottam, de valamivel hangosabban és sűrűbben. Ijedten felálltam, majd lassan a bejárati ajtót közelítettem meg. Újabb kopogás. Most már biztos voltam a hang forrásában. Óvatosan lépdeltem a sötét előszoba felé, majd remegő kezeim közé szorítom a kulcscsomóm. Halkan a kulcslyukba helyezem a nyitóeszközt, majd el is fordítom azt. Egy mély sóhaj után kitártam a nyikorgó ajtót, és Louis búja, kócos hajtincseit pillantottam meg, ahogy az ajtófélfának támaszkodva, lehajtott fejjel állt előttem. 

- Louis?! Mit keresel te itt? – léptem ki az ajtó másik felére, majd bezártam magam után, hogy csak véletlenül se keltsük fel az alvó Harryt. 

Louis vigyorogva felemelte fejét, és akkor megcsapott a tömény alkohol szaga. 

- A nagymamád nem lakik veletek? Szívesen összeismerkednék vele! – mosolygott továbbra is, mire rosszalló pillantásokat vetettem rá.

- Baszki, te már megint részeg vagy?! – fújtattam idegesen végig nézve a srácon. 

- Nem, én Louis vagyok! – emelte rám tekintetét egy hatalmas vigyorral az arcán, de mikor meglátta komor arcom, gyorsan vissza is kapta a földre, mélyet sóhajtottam, majd újra megszólaltam: 

- Sikerült…? – halványult el az arcomon az idegesség és hangom is sokkal lágyabban szólalt meg, mint az előbb. 

- Persze Drága reméltem, hogy bízol bennem, és ez a kérdés még csak fel sem merül a csinos kis fejedben! – lépett közelebb hozzám, addig, amíg teljes testünk össze nem simult. Orromat újból átjárta az alkohol szaga, ami fintorgásra késztetett. 

- Állj már le! Undorodom ettől a szagtól! – löktem meg erősen a mellkasát, de nem sokat ért, alig pár centit sikerült arrébb tessékelni. 

- Nehogy már ezen hisztizz! Inkább hálásnak kéne, lenned nem gondolod?!  - szorította meg erősen a csuklómat, majd közelebb húzott magához. Két kezét a derekam köré fonta, ami megakadályozta, hogy elszökhessek. Két kicsi kezem a mellkasára helyeztem, és erősen tolni kezdtem, de hiába. Homlokát, az enyémnek nyomta, és égető kék szemeit az én tekintetembe fúrta. Ajkait erőteljesen a számra préselte, és nyelve erőszakosan utat tört magának, mire fejemet gyorsan elkaptam, és elszakadtam tőle. 

- Nem kellett volna idejönnöd így. – hátráltam tőle egy lépést, majd kis szünetet tartottam – de, így nem is mehetsz haza. – csóváltam meg fejem, majd vettem egy mély levegőt és kitártam előtte az ajtót – Ismered az utat. – legyintettem egyet, mire nagy nehezen el is indult. 

Miután én is átléptem a küszöbön, bezártam magam mögött az ajtót, majd ráfordítottam a kulcsot a zárra, mire az két kattanással jelezte, hogy zárva. A sötét szoba, és Louis bizonytalan járása erősen megnehezítette dolgunkat. Hallottam két kisebb puffanást, ahogy Louis megbotlott valamibe, majd próbálta helyre hozni egyensúlyát. Megmosolyogtatott a tudat, hogy nem minden nap láthatom őt ennyire szerencsétlennek, mint most. 

- Mi a…? – kezdett bele mondani valójába, de kezemet a szájára tapasztottam, és próbáltam szigorú arcot vágni, de mikor megláttam az arcán a meglepődöttséget, nem bírtam ki, hogy ne eresszek ki a számon egy halk kuncogást.

- Fogd már be! – mosolyogtam rá, majd csuklójánál fogva a szobámba vezettem. 

A jól ismert helyen lévő villanykapcsolót rutinosan felkapcsoltam, mire a szobát vakító fény árasztotta el, ami hunyorgásra késztetett.

Louis lassan az ágyamhoz vánszorgott, majd egy hirtelen mozdulattal szinte ráesett a kicsi egyszemélyes ágyamra. Álmos kék tekintetét felvezette rám, láttam, ahogy szempillái megremegnek a fáradtságtól, számat apró mosolyra húztam. Tehetetlenül kémleltem az ágyamon heverésző srácot, mire ő kinyújtotta jobb kezét felém, apró kezem összefonódott az övével. Kicsit közelebb húzott magához, jelezve, hogy azt szeretné, hogy én is telepedjek le mellé, amit készségesen meg is tettem. Fejemet kemény mellkasára hajtottam, és hallgattam egyre lassuló szívdobbanásait.