2014. május 10., szombat

Új szint

Sziasztok! Ahogy azt látjátok is meghoztam az új részt, ami remélem elnyeri, majd a tetszéseteket. Most ebben a részben megismerhetitek egy kicsit új oldalamat, amit még ebben a blogban sosem láttatok, remélem tetszeni fog, jó olvasást! ( Ha tetszik iratkozzatok fel, vagy kommizzatok! :) ) 


Az ajtót nyitottam, majd kabátomat és kulcsomat ledobtam a bejárati ajtó mellett lévő kis szekrényre. Kis cipőmből könnyedén kiléptem, majd végig sétáltam a folyósón az összes szobát végig pásztázva. Harry még mindig sehol… Pedig két óráig távol voltam. Tényleg ennyire mélyen érintette volna a dolog, hogy Louis és Steve ekkora áldozatot hozott értünk, és legfőképp érte? 
A rövidke séta után visszatértem a normális megszokott unalmas napjaimba, az önsajnáltatás és az aggódás világába. Le kell, valamivel foglalnom magam valamivel mielőtt teljesen bekattannék. 
Az ágyam felett lévő könyvespolcra néztem, mire eszembe jutott a jövő hónapi vizsga, amire még mindig nem tanultam semmit. Unottan levettem a polcról a nagy piros jogi könyvet, majd az ágyra kuporodtam, és az ölembe vettem. Muszáj, valahogy a fejembe vernem az agyagot, és Louis kiverni onnan. 
Teltek az órák, a szemeim pedig egyre fáradtabbak lettek, viszont Harry még mindig sehol. A falamon logó órára néztem, és lassan kilenc óra lesz. Hol lehet?! Letettem az éjjeli szekrényemre az eddig ölembe tartott nehéz könyvet, és a telefont vettem kezembe helyette. Végig néztem a hívás listát, de Harry egyszer se hívott, még egy rohadt SMS-t se küldött.
Hirtelen a zár kattanását hallottam meg, majd az ajtó nyílását, mire automatikusan beszélni kezdtem.
- Harry, hol a francba voltál, fel se hívtál! Azt hittem valami kis sétára mentél el, erre… - folytatnám, de a szó a torkomon akad. Louis állt előttem, hogy került ide?! A levegőt mélyebben vettem, meg se tudtam szólalni, csak tehetetlenül bámultam a mosolygó srácot. Kitárta a kezeit, jelezve, hogy öleljem meg. Eszeveszett tempóban futottam oda hozzá, majd csípőjére ugorva öleltem meg. Szemeimből újabb könnyek szöktek ki, de ez úttal az öröm miatt. Arcomat a nyakába fúrtam, hogy orromat átjárhassa a kellemes férfi illat. Annyira hiányzott ez már. Olyan szorosan, és olyan szenvedéllyel öleltem át, mint még soha senkit. Bennem volt a félelem, hogy talán csak álmodom, és bármelyik pillanatban széthull a kezeim között, tehát kihasználva az alkalmat mondtam el neki a bűnös szót. 
- Szeretlek! – mondtam ki, mire a szívem duplán vert kettőt, és hallottam, ahogy az ő légzése is egyenlőtlenné válik. Vártam, hogy végre megszólaljon, de csak pillanatok múlva sikerült neki. 
- Én is. – válaszolta, hallva a hangját elkapott a doppingolt érzés, ahol értem csak csókoltam és öleltem. 
Kicsit messzebb hajoltam tőle, a szemébe akartam nézni. Remegő kezeim közé vettem arcát és a kék íriszeibe szúrtam tekintetem. Kapkodtam a levegőt, és tökéletes arcát figyeltem. Szemei csillogtak, és egészen erőtlennek és kimerültnek tűnt. Hívogató rózsaszín ajkára néztem, és hevesen csókoltam meg. Az a egy elhalasztott csók végre beteljesült, hiányzott. Nagyon is. Ujjaimmal haját szántottam és szenvedélyesen téptük egymás ajkát, még végül levegőhiány miatt váltunk szét. 
- Hogy kerültél ide Louis? – kérdezem tőle, miközben fejem a mellkasára teszem, és hallgatom szuszogását. 
- Mindent Harrynek köszönhetünk. – mondta, mire kicsit elhajoltam tőle, de éppen, hogy csak a szemébe tudjak nézni. Értetlenül felhúztam szemöldököm és vártam a magyarázatot. 
- Az óvadék, letette mindkettőnknek. – mosolyog rám Louis, és egy csókot nyom homlokomra. Ajkaim apróra nyíltak el egymástól, de kezemmel eltakarom őket a meglepődöttség miatt. 
- Sose hittem volna, hogy ilyet tesz majd. – kerekedtek el a szemeim, mire Louis újra mosolyra húzta száját. 
- Azt mondta ennyivel tartozik, ellenkeztem, de csak így érezte tisztának a lelkiismeretét. – mondta, mire még jobban elcsodálkoztam. Harry komolyan képes volt erre? 
- Steve is jól van? – kérdezem, és feszültem várom a választ, mire Louis igenlően bólint. 
- Kicsit megviselte ez a pár hét a kis szerei nélkül, de ne aggódj, hamarosan kiheveri. – rázza meg a fejét.  
- Örülök. – mosolyodtam el őszintén, majd ezúttal én kezdeményezve a csókot löktem le az ágyamba, és csípőjére ülve csókoltam tovább. 
Azt, hogy haragszok rá, el lehet felejteni, nem akarok nélküle több időt eltölteni, és azzal nem csak őt, hanem magamat kínozva. Úgy teszek, mintha elfelejtettem volna, és mindent bele adva csókolom tovább, barna haját szántva ujjaimmal. 
Egy pillanatra elválnak ajkaink, mire kinyitom szemeim és látom az arcán elterülő önelégült vigyort. 
- Ah, annyira hiányzott már ez. – nyögte ki Louis, majd csípőmről a fenekemre csúsztatta kezét, mire kicsit megugrottam. 
- Miről beszélsz Lou? – néztem rá félig felhúzott szemöldökkel, mire mosolyogva a tarkójára csúsztatta kezét. 
- Tudod, börtön, sok férfi. Nagyon sok! – válaszolta zavartan, mire szemeim még jobban elkerekedtek. 
- Mi?! – kérdeztem éles hangon, mire a srác csak halkan felnevetett. 
- Semmi, semmi… - rázta meg a fejét. – tudod, a börtönben Stevel kellett zuhanyoznom és hát egyáltalán nem volt kellemes élmény. Szexéhes vagyok… - mondta szinte nyögve az utolsó szót, mire akaratom ellenére is kajánul elvigyorodtam. 
Louisra néztem, de ő csak komoly arccal nézett rám, mire abba hagytam a nevetést, és tekintetem az arcára tapadt. Vágyakozó tekintetét a számon pihentette, mire kicsit megnyaltam őket. Forró tenyerét a tarkómra csúsztatta és a lehető legóvatosabban húzott közel magához, egy pillanatra megállt, ajkaink súrolták egymást, mire elégedetlenül szűrtem át a levegőt. Nem bírtam tovább, telhetetlenül kaptam ajka után, ő pedig elégetetten elmosolyodott csókunk közben. 
Nem álltunk meg, elkapott minket a szenvedély, a boldogság és a szerelem egyaránt. Polója aljával kezdtem vacakolni, mire megértette, mit szeretnék és egy lazamozdulattal bújt ki a fekete anyagból, majd a földre dobta. Remegő kezeim végig húztam kemény mellkasán, amit egy játékos ajakharapással díjazott, majd egy hirtelen mozdulattal fordított helyzetünkön és én kerültem a puha tollpárnák sokasága közé. 
- Annyira kívánlak. – nyomott egy rövid csókot ajkaimra, majd egy kicsit felhúzta toppom, és a hasam kezdte csókokkal ellepni, amitől a gerincemen végig futott a hideg. Szemeim automatikusan lecsukódtak a gyengéd érzésre, és testem többért könyörgött. 
- Kérlek… - ziháltam, mire Louis elmosolyodott. 
- Erre vártam. – mondta, majd rólam is lehúzta a felsőt és az övé mellé dobta. 
Végig nézett rajtam, és láttam, ahogy szemét elönti a fekete vágy színe. Nem bírta tovább és hamarosan eluralkodott rajta a kéjvágy. Hangosan zihált, ahogy forró tenyerét végig húzta oldalamon a melltartóm csatját keresve, amit hamar meg is talált. Egy pattanást hallottam, mire Louis vigyorgó arcával találtam szembe magam. Egy csókot nyomott mellkasomra, majd egyre feljebb haladva megállapodott a nyakamon, és nedves csókokkal jutalmazta az érzékeny terültet. Egy kicsit megszívta, mire fájdalmasan felszisszentem. 
Éreztem, ahogy a nadrág gombommal szórakozik, majd végre sikerült kikapcsolnia. Kezeit a nadrágom két szélére csúsztatta, majd megfogta és elkezdte lehúzni. Ámulattal figyelte a rajtam lévő csipkecsodát, amin nem tudtam, nem megmosolyogni. Lábaimnál fogva húzott lejjebb az ágyba, csípőmet a magasba emelve ezzel. Tökéleteses duzzadt ajkába harapott, majd ujjai fel- lecikáztak a belső combomon, mire számon egy elégedetlenkedő nyögés tört fel. Kajánul elvigyorodott, majd a fülemhez hajolt. 
- Csak nem a rosszat akarod, Anna? – kérdezte karcos hangján, mire szaggatottan vettem a levegőt. Akaratosan megemeltem a csípőmet, ami nyugodtan igennek volt vehető. Újabb vigyorral nyugtázta szótlanságom, és végre eltávolítja a rajtam lévő utolsó ruhadarabot is. Magabiztos mozdulatokkal simított végig hasamon, majd egyre lejjebb ment. Az ajkaim megremegtek az érzéstől, ahogy Louis leheletét magamon éreztem. A szívem olyan hevesen vert, hogy féltem, hogy hamarosan kiugrik a helyéről. Végre megéreztem magamon nyelvét, mire egy hangos nyögés hagyta el a számat. Egész testemben éreztem a rám gyakorolt ritmust ami egyre gyorsult, én pedig kíméletlenül vonaglottam. Egy ujját belém vezette, mire kicsit megugrottam. A fájdalom apró jeleit véltem felfedezni, de nagyon hamar élvezetté alakult át. Éreztem, az alhasamban megjelenő feszítő érzést, ami még hangosabb nyögésekre ösztönzött. Nem bírtam tovább, átengedtem magam az földöntúli érzésnek, és kimerültem szuszogtam az ágyon. Louis felkúszott hozzám, és óvatos csókot nyomott ajkaimra. Felállt, majd láttam, ahogy nadrágjával szarakodik, Hallottam, övcsatjának koppanását a földön, majd a cipzár recés hangját. Teljesen meztelenre vetkőzött miközben kezében tartott ruháit erősen a földre dobálta. Azúr kék szemeit újra feketére színezte a vágy, ahogy végig nézett rajtam. Felém tornyosult, és óvatosan hatolt belém, mire szaggatottan fújtam ki a levegőt. Arcát a nyakamba fúrta és puha ajkai közé vette a vékony bőrfelületet. Várt. A fájdalom elviselhetetlennek volt mondható, ajkaimat harapdálva próbáltam csöndben maradni, mire Louis zihálását hallottam meg a fülem mellett. Lassan elkezdte mozgatni a csípőjét, mire a fájdalom jeleli lassan élvezetté alakultak. Tehetetlenségemben a takarót szorongattam, és próbáltam kiegyensúlyozni légzésem. Éreztem, ahogy hamarosan az extázis szerű érzés hatalmába kerít.
Louis két kezével leszorította csípőmet, hogy megakadályozza, hogy mocorogjak, ujjai kicsi félhold alakú vésődményeket hagyott a bőrömön. Erőtlenül vonaglottam minden érintése alatt, amíg át nem adtam magam a földön túli érzésnek. A belső combomon erőteljes bizsergetés futott át, amit egy halk sikollyal próbáltam lerendezni. Louis nem sokkal utánam erőtlenül rogyott le az ágyam másik felére, majd kezével szorosan átölelt. Még mindig hallható volt az egész szobát betöltő levegő kapkodás hangja. 
Pár percnyi néha csöndet majd, a kiegyensúlyozott levegővételek hangját hallottam Louis felől. Tudtam, hogy elaludt. Kócos haja rendezetlenül díszelgett a feje tetején, és pontosan úgy állt, ahogy csak egy nő tudja összekócolni, tökéletesen. Kellemes érzés járta át az egész testem, biztonságban éreztem magam, a fiú mellett, akit jobban szerettem bármi másnál. Úgy gondoltam, hogy a kapcsolatunk új szintre emelkedett, s ezzel talán elértük együtt a tetőfokot. Sikerült bebizonyítania, hogy szeret, mármint a tetteivel és a hozzám való viszonyulásával. Szeretem őt.   

2014. május 7., szerda

Szembesítés

Sziasztok! :) Először is, nagyon szeretném megköszönni a kommentek rekord döntését, ugyanis az előző részhez társult kommik száma lett eddig a legtöbb! Aztán... Nagyon örültem, hogy a blog elérte a 20.000 nézettséget, amit szintúgy nagyon köszönök! Remélem, az új rész is elnyeri, majd a tetszéseteket, ha igen kérlek titeket továbbra is jelezzétek nekem. Jó olvasást! <3 :)

Anna szemszöge: 
Napok teltek el a történtek óta, de még mindig annyira a hatása alatt vagyok a dolgoknak, mint abban a percben, amikor valószínűleg utoljára láttam Louist. A tekintete beleégett az emlékezetembe, és minden gondolatomban őt látom. Három évet kapott, ami pontosan elég ahhoz, hogy mindketten elfelejtsük egymást, és új életet kezdhessünk valaki mással… Lehet, hogy pár év múlva már csak mosolyogva emlékezünk vissza egymásra, de most még elég nehéz helyzetben érzem magam. Miért nem tudok, a nélkül rágondolni, hogy egy könnycsepp se csorduljon az arcomon? Miért esik olyan nehezemre elfelejteni őt, amikor annyira szenvedést okozott nekem? A választ azt hiszem, magamba kell megkeresnem. 
A viselkedésem kezd gyanús lenni Harrynek is, nem tudom tovább magamba tartani, már nincs kinek elmondanom, és lassan úgy érzem, felroppanok a bennem lévő stressz miatt. 
Könnyes szemeimről egy pislogással gyűrtem le az összegyülemlett könnycseppeket, ami az arcomra folyt. Kezeimmel letöröltem az elfolyt szemfesték maradványokat, majd a tükörhöz sétáltam, és sírástól duzzadt szemeimet kémleltem, amit a hideg csapvízzel próbáltam enyhíteni. Kócos hajamba túrtam, majd elhagytam a szobámat, és a konyha felé vettem az irányt, egy pohár vízért. A konyhában megpillantottam Harryt, aki meglepetten tapasztalta, hogy képes voltam elhagyni a szobámat. 
- Anna, csináltam kaját. Egyél! – nézett rám Harry nagy zöld szemeit meresztgetve, miközben a mikro felé mutogatott. 
- Úgy érted, meg mikrózod a gyors kaját? –húztam fel a szemöldököm Harryre nézve, mire elmosolyodott. 
- Csak kedves próbálta lenni. – emeli fel kezét megadóan Harry, én pedig megforgattam szemeim. 
- Kihagyom, köszi. – mondtam, és a csaphoz menetem, majd a kezemben tartott pohárba hideg vizet engedtem.
- Nem kérdés volt, muszáj enned Anna, teljesen sápadt vagy, és alig eszel valamit. Elmondanád, hogy még is mi bajod van?! – dobja le az asztalra a forró ételt Harry, majd széttárt kezekkel nézett rám, én pedig éreztem, ahogy újra előtörnek az érzelmeim a durva beszéd hallatán. Könnybe lábadt szemeim a plafonra nézve próbáltam visszatartani, ameddig csak lehetett, de úgy látszik lebuktam. Harry ijedten kémlelte arcomat, majd kezeit lassan leengedte a teste mellé. 
- Hé, semmi baj. – lép közelebb hozzám, majd a hátamat megnyugtatóan kezdi simogatni. – Ugye nem ezen, sírtad el magad? – húzódik el tőlem, annyira, hogy a szemembe nézhessen, mire hevesen nemleges választ adok fejemmel. – Már megint az a seggfej széttetovált csávó a bajod? – kérdezi, mire szavai hallatán a légzésem is visszafojtom, hiszen tudom, hogy Louisról beszél. Honnan tud róla? Egyáltalán, hogy tud róla így beszélni? Hihetetlen düh öntöttel, és a szavak gondolkozás nélkül hagyták el a számat Harry legnagyobb meglepetésére.
- Ha, az a seggfej nem lenne, te már rég a munkanélküli hivatalba csücsülsz, és várod a közmunkádat! – kiabálom Harrynek, mire látom, ahogy a felismerés arcon csapja őt. Kezeit lelegyezgetem magamról, majd lenéző pillantást vetek rá. – És ő az, akit most ok nélkül lecsuktak, csak mert beült egy idióta mellé, aki füvesen vezetett. – rázom meg a fejem.
- Ok nélkül? – teszi fel a kérdést Harry a magasba emelve jobb szemöldökét. 
- Jó benne is volt egy kicsi…de a fenébe is! Nem érdemelte meg! – mondom idegesen, majd a homlokomra teszem a kezem. – Ők voltak az első olyan emberek, akik önzetlenül segítettek rajtad, pedig nem is ismertek! Nem beszélhetsz így róluk! – kiabálom Harryre, mire ő felkapja a tekintetét. 
- Emberek? – kérdez vissza a többes szám használata miatt. 
- Igen, Louis és Steve. Ők hozták ki a képet Lara házából! Miért mit gondoltál, Lara csak úgy magától elfelejtette?! – teszem fel a kérdést, Harry apróra elnyílt ajkakkal meredt rám, arcán egyértelműen lerí, hogy a hallottak teljesen ledöbbentették. 
- Ne haragudj, de ezt nekem most fel kell dolgoznom. – dadogja, majd az asztalon heverő kulcsiért nyúl, és a kijárat felé veszi az irányt, majd szép csöndben elhagyja a házat. Harry mindig ilyen volt, kellett neki egy kis idő, mire átgondolja a dolgokat, hogy megfelelő döntést tudjon hozni, Szóval ez a cselekedete ezúttal se lepett meg. Mélyet sóhajtottam, majd a kezemben tartott pohár víz tartalmát a lefolyóba öntöttem a poharat pedig a mosogatóba tettem, és a szobám felé vettem újra az irányt. Mikor beértem, lehúztam a redőnyt, majd az ágyra kuporodtam, hátamat a falnak támasztottam, majd lábaimat felhúztam, és kezeimmel átöleltem őket. Fejemet a térdeimen pihentettem, és próbáltam kicsit kikapcsolni az agyam, de sikertelenül. Ez a maga tehetetlen állapot nem mehet tovább, tehát úgy döntöttem elmegyek sétálni egyet. Hajamat laza kottyba kötöttem, és sápadt arcomat kicsit megpaskoltam, hogy visszanyerjem eredeti színét. Az előszobába sétáltam, és a cipős szekrényből elővettem kicsit fekete színű topánkámat, amit könnyedén felhúztam lábaimra. A szokásos helyen lévő kulcsomért nyúltam, majd gyorsan el is hagytam a házat. 
Fogalmam sincs, merre induljak, vagy, hogy egyáltalán hová menjek, ezért tanácstalanul megindulok jobbra, amerre eddig csak nagyon ritkán jártam. Jó idő volt, a Nap hétágra sütött az égen, ami az én kedvemet is kicsit jobbá tette. A hosszú megtett út során egy sétáló utcára kerültem, ahol milliónyi sétáló, ember és szerelmespár battyogott. Az egész környék tele volt boltokkal és kisebb butikokkal. Érdeklődő tekintetem a kirakatokon cikázott, a színesebbnél- színesebb plakátokon és díszes dekoráción. Az utcában elvetve láttam pár utcazenészt, akik az ügyes zenéjükkel beharangozták az egész környéket. Mosolyogva néztem rá az egyik öregedő gitáros férfira, aki viszonozva a gesztust bólintott egyet felém miközben arcán kedves vigyor ült. Játékosan rám kacsintott, majd egy rövid szólót énekelt nekem, mire egy pillanatra végre őszintén felnevettem. Egy utolsó pillantást vetettem a férfira, majd tovább sétáltam, miközben az orromat megcsapta a finom édeskés illat. Rögtön felismertem ezt az illatot. A vattacukor édes illatát. Innentől fogva az orromnál fogva vezettek el a vattacukor eladójához az illatok. Igaza van Harrynek sokkal kevesebbet eszek mostanában szóval nyugodtan megengedhetem ezt magamnak. Nyugodt szívvel által be a viszonylag rövid sorba. Kis válltáskámba a pénztárcámért kutattam, amit hamar meg is találtam, majd ámulattal kezdtem figyelni a hatalmas színes gombócok készítését, amit valami porszerű anyagból csinálnak. Végre én következtem, gyorsan leadtam a rendelésem a türkiz kék köpenyes eladónak, mire ő a kezembe nyomott egy pálcikára csavart rózsaszín felhőszerű anyagot. Kifizettem a kevésnek mondható összeget, majd egy rövid köszönés után tovább álltam. Pár méterre tőlem kiszemeltem magamnak egy padot, amit gyors léptekkel közelítettem meg mielőtt valaki lefoglalná. Sikeresen elfoglaltam a padot, amit egy győzelmi mosollyal az arcomon nyugtáztam, majd lassan elkezdtem csipegetni a kezemben tartott finomságot. Sose tudtam úgy megenni a vattacukrot, hogy a kezem ne legyen tiszta ragacs, de valószínű csak én vagyok ennyire szerencsétlen. 
Vajon mi lehet most Louisal és Stevel a börtönben? Még jobb kérdés, hogy fogják ezt a hosszú három évet kibírni drogok, és nők nélkül? Valamiért úgy érzem, hogy hiányzik az életemből a mindennapi veszélyérzet és a félelem. Hiányoznak mindketten, a maguk kis buta gyerekes viselkedésükkel együtt… 
Az utolsó falat vattagombócot ette meg, majd a legközelebbi kukánál kidobtam a pálcikát. Mivel kezdett besötétedni, és hűvös lenni ezért jobbnak láttam hazamenni.   

2014. május 4., vasárnap

A köztünk lévő fal

Louis szemszöge:
Előzmények:
Egy újabb este volt, amikor az fejemben lévő gondolatokat elnyomva próbáltam túlélni. Nem voltam se józan, se normális. Mellettem Steve ült a volán mögött és lábaival erősen a pedált taposta. Szükségem volt a kikapcsolódásra, és a pihenésre, amiben Steve hűséges társam volt, mint mindig. A torkomat még mindig kaparja az imént elszívott jointom keserű íze, amit még az évek alatt se tudtam megszokni.
Meredten bámultam ki a tök üres fejemből, és a száguldás okozta halálfélelmet éltem át újra és újra, amikor szirénákat hallok meg, majd Steve trágárkodását. 
- Ezt nem hiszem el! A kurva életbe! – mondta, majd erősen a kormányra vágott, majd lelassított és megállt az út szélén. Szemeim elkerekedtek, amikor lassan kezdtem felfogni mekkora bajba is kerültünk. Megakartam, szólalni, de ekkor a zsaru bekopogtatott az autó ablakán, mire mindketten odakaptuk a tekintetünket. Steve lenyomott egy gombot, mire az ablak automatikusan lehúzódott. 
- Szép jó estét biztos úr! – köszönt ki Steve az ablakon, mire a rendőr is valami köszönés félét motyogott a bajusza alatt. 
- Gyors hajtás? – teszi fel a kérdést, majd a jobb szemöldökét a magasba emeli. 
- Csak százharminccal vezettem! – mentegetőzik Steve, mire homlokon vágom magam a szőke srác hülyesége miatt. 
- Igen, egy mellékúton, ahol a nyolcvan a megengedett. – jelent meg egy roppant idegesítő mosoly a rendőr arcán. 
- Jaj, bocs! Hogy ez egy mellékút? – neveti el magát Steve, mire a zsaru lenézően megrázza a fejét,majd megforgatja szemeit. Steve vihogását továbbra se hagyja abba, ezért erősen oldalba lököm, mire végre elhallgat. – És, ha jól látom illuminált állapot alatt való vezetés. – szólal meg újra a rendőr az újabb váddal. – A jogosítvány, és a forgalmi engedélyt már meg se merem kérdezni! – ráncolja össze homlokát, mire Steve rákapja szemeit. 
- Hát ne is! – mondja a szőke srác, majd elmosolyodik. 
- Azt hiszem a szondáztatás teljesen felesleges, a tömény alkohol szag elegendő bizonyíték! - mondja a rendőr, majd Steve szemébe világít egy kis lámpával, mire a srác fájdalmasan hunyorítani kezd. – És a pupilla teszt sem működik. – fejezi be a mondatot. – feltételezem, illegális kábítószerekről van szó, szóval, ha nem haragszanak, kicsit körbenéznék az autóban. – mondta a zsaru, mire mindkettőnk szája kicsit tátva maradt a félelemtől és a meglepődöttségtől egyaránt. – Kifelé! Egy- kettő! – kiabálta a rendőr, mire mindketten villámgyorsasággal pattanunk ki az autóból. 
- Baszki…- motyogja Steve, mire egy hatalmasat nyelek. 
- Tom! Segítenél? – szólt a rendőr az autóban ücsörgő másik egyenruhás fazonnak, mire az kiszállt és komótosan odasétált. 
- Motozd meg kérlek a két srácot, amíg én átnézem a kocsit. – mutat felénk, majd az autóra a rendőr. 
- Tegyék a tarkóra kezüket, és tapadjanak az autó falához! – adja a kemény utasításokat, mi pedig tettük, amit kér. Mentsük, ami menthető! 
Mindenünket át nézte, az összes zsebünktől a cipőnkig, de szerencsére egyikünknél se talált semmit, ellenben a másik rendőrrel, aki a kocsi csomagtartójában kutakodott. 
- Sejtettem. – lépett oda az idősebbik, a kezében a zacskó fehér port lebegtetve. – Azt hiszem, velem tartotok a rendőrőrsre. – villantotta meg újra lenéző vigyorát. 
 - A picsába! – szorítottam össze állkapcsom.
- Mi a franc?! – nézett rám ijedten Steve, miközben éreztük, ahogy mindkettőnk csuklóját bilincs zárta le. 
Éreztem, ahogy hátulról egy erős kéz szorítja meg alkarom, majd kíméletlenül ráncigál el a rendőr kocsiig. Kinyitották az autó ajtaját, majd mindkettőnket betuszkoltak a hátsó ülésre, ami hátra bilincselt kezekkel egyáltalán nem volt kellemes érzés.    

***
Már több mint két órája várnak, hogy elmúljon az alkohol és a drogok hatása, ami lassan be is következett. Csak most kezdtük el felfogni a dolgok súlyát, hogy mekkora bajba is keveredtünk. Fel-alá járkálunk a szürke szobában, amikor végre belép az ajtón egy rendőr. 
- Van lehetőség a telefonálásra, értesíteni a szülőket, a rokonokat, vagy bárki mást. Valamelyikük élne ezzel a lehetőséggel? – teszi fel a kérdést a rendőr, Steve rögtön megrázza a fejét, mire eszembe jutott Anna. Muszáj felhívnom őt! 
- Én szeretnék telefonálni! – mondom, mire a zsaru a tekintetét az enyémbe fúrja, majd a telefon felé int, ami az asztalon hevert. Két kezemet a rendőr felé nyújtottam, mire ő a bilincsem kulcsa után kutakodott, majd miután kinyitotta, végre szabad csuklóimat dörzsölgettem. Miután a rendőr elengedett újra elhagyta a szobát, és kiment az ajtón. Az asztalhoz, mentem és beírtam a számot, mire a telefon, búgó hangot adott ki. Minden egyes csörrenés egyre jobban feszítette az idegeim. Kérlek, vedd fel.
- Haló? – hallom meg Anna vékony hangját, mire automatikusan doppingolva éreztem magam.  
- Anna, szükségem van rád. A kurva életbe! Gyere, ide kérlek. - mondtam, mire Anna helyett a csönd válaszolt vissza.

- Komolyan...? Komolyan csak ennyi?! - csendül fel újra Anna éles hangja a vonal másik végén. Szavai hallatán a légzésem egyeletlenné vált, és nehézkessé.
- Elcsesztem. Mindent elcsesztem. - mentegetőzök, de az idő sürgetően hat rám, szóval epekedve várom válaszát, de nem jön.  - Kérlek... A francba szétverem ezt az egész szart! - mondtam, majd a mellettem lévő falba vertem öklöm.
- Hol vagy most? - kérdezi Anna remegő hangján, tudtam, hogy sír. Hatalmasat sóhajtottam, és a falnak támaszkodva válaszoltam. - A rendőrségen, Steve is itt van.... - mondtam, mire a mellettem ülő szőke srácra pillantottam.
- Mi...? Miért?! - kérdezte aggodalommal telve.
- Tudod a drogok... - kezdtem bele, de a végén jobbnak láttam elhallgatni, mivel a telefon halk potyogásba kezdett.
- Letette... - motyogtam halkan, de Steve meghallotta.
- Befog jönni haver... - emeli rám kék tekintetét Steve. Nyugodtnak látszottam, de a szőke srác pontosan tudta, hogy az idegeim pattanásig feszültek. A kezembe szorongatott fekete telefonom hatalmas erővel vágtam a földhöz mire szilánkosra tört és ezernyi darabbá szóródott szét a padlón. Steve aggódóan nézett rám, majd kicsit megrázta fejét.
- Nem tudom, nagyon megbántottam őt, Steve. Kurvára megérdemelném, hogy most nem jön be. - mondtam, majd ledobtam magam a Steve mellett lévő székre.
- Igen. Jól elbasztad. - teszi a vállamra kezét. - Még szerencse, hogy szeret annyira, hogy megbocsásson neked. - mondta Steve, mire szólásra nyitom szám, de az előbb eltűnt egyenruhás rendőr ront be újra az ajtón, négy őrrel maga mögött.
- Louis Tomlinson és Steven Johnson? - teszi fel az egyszerűnek látszó kérdést a rendőr, mire mindketten bólintunk egyet. - Kihallgatják magukat a százötös és százhatos szobámban, a kollégáim szívesen elkíséri önöket! - mondta gúnyosan a zsaru, mire két erős kéz ragadja meg karom, és a vállamnál fogva rángatnak, éppen úgy ahogy Stevet. Egy ideig ugyan azon a folyosón vezetnek bennünket, de az utunk elágazott és engem a jobb oldali, Stevet a baloldali szobába tuszkolták.
Még egy utolsó lökést alkalmazva ültettek le a kihallgató székbe, a két őr pedig egy lépéssel mögöttem álltak meg.  A szoba üvegfallal volt körül véve, sötét volt és hideg. A terem közepén az asztalon egyetlen lámpa világított, ami tökéletesen láthatóvá tette az előttem ülő rendőr arcát.
Az ok, amiért ide kerültem a drogok fogyasztása és állítólagos árulása, Steve vádjai között még szerepel a jogosítvány nélküli vezetés, ami csak rá tesz még egy lapáttal. Elkaptak.
- Szóval... - kezd bele a rendőr, mire rákapom a tekintetem. A fejemen lévő kapucnit az egyik mögöttem lévő őr lerántja, mire felháborodottan hátra nézek, és visszahúzom fejemre, majd visszadőlök a székbe és tekintettem a zsarun pihentetem. - Andrew Ross nyomozó vagyok. - teszi a kezét az asztalra, majd a kezébe vesz egy lapot és egy tollat. - Louis. - mondom, mire a rendőrúr kicsit felhúzza bozontos szemöldökét. - Louis Tomlinson. - javítom ki magam, mire a zsaru elnézően bólintott egyet. 
Ideges voltam, az egész testem görcsösen próbálta türtőztetni magát, több-kevesebb sikerrel.
Pár percig némán pásztáztuk egymás arcát a rendőrrel, mire végre megszólalt. 
- Milyen kábítószereket, vagy más tudatondósító szert fogyasztott az elmúlt pár órában? – teszi fel az első kérdést a zsaru, mire kicsit hátra dőltem a székben, és ökölbe szorított kezeim felraktam az asztalra. Mély levegőt szűrtem át a fogaim közt, és épp szólásra nyitottam szám, mikor a rendőr mögötti üvegfal homályában megpillantottam Annát.


Fáradtnak tűnt, és csalódottnak. Ez az egy pillanat teljesen elég volt, ahhoz, hogy elfelejtsem az előbb feltett kérdést. Az agyam teljesen kikapcsolt, arcomat a tenyerembe temetve gondolkoztam. Újabb kérdést tett fel a rendőr, de most már valamivel hangosabban, mire felkapom a tekintetem, de semmit nem reagálok rá. 
Szemeim újra Annára vezettem, az arcán keserű mosoly ült ami tudtam, bármelyik pillanatban zokogásban tör ki, ami még jobban megnehezítené a helyzetem. A rendőr egy utolsó esélyt adva tett fel még egy kérdést, de látva, hogy nem felelek, csak az üvegfal mögötti lányt bámulom rezzenéstelen arccal, felsóhajtott, és megfordult a háta mögé pillantott, majd aggódó tekintettel nézett vissza rám.
- Tényleg ezt akarta? Évekig kint hagyni, a mögöttem álló szépséget? – teszi fel a kérdést, majd felállt, megfogta az asztalon heverő üres jegyzeteit és elhagyta a szobát, egyedül hagyva engem. 
Anna egy lépést közelebb jött az ablaküveghez, mire én is felálltam, és drámaian lassú léptekkel közelítettem meg. A jóval alacsonyabb lány a könnytől csillogó szemeivel nézett fel rám. Meg akartam nézni ezt az arcot, mielőtt még évekre lecsuknának. Mélyen szuszogtam, a leheletem az üvegfalon csapódott, mire mutató ujjammal írni kezdtek a párás felületen. 
- Bocsáss meg. – írtam fel az utolsó betűt, mire megláttam Anna egyre torzuló arc kifejezését, majd az első lefolyó könnycseppet az arcán, ami lehullott a semmibe. Barna íriszeit a tekintetembe fúrta, majd hirtelen fordult meg, és futni kezdett a sötét folyosón. 
Teljesen pánikba estem, ijedten néztem végig a szobába ötletek után kutatva, hogyan is akadályozzam meg, hogy elmenjen. Utána akartam szaladni, de az előttem lévő fal megakadályozott ebben. A jobb felső sarokban egy kamera figyelt, ami csak fokozta a bennem lévő hatalmas feszültséget. 
Nem gondolkoztam, csak megragadtam az egyik széket, és teljes erőmből az ablaknak vágtam, mire az millió apró darabra törve landolt a földön. Anna ijedten hátra fordult, szemei elkerekedtek a látottak miatt. Lassú léptekkel újra közelíteni kezdett, állkapcsomat feszegettem a félelemtől és az izgalomtól egyaránt. Pár lépésre volt, végül meg állt előttem, a betört szilánkos fal előtt. Jobb kezem kinyúlt hozzá, és csokoládébarna haját szántottam ujjaimmal, majd kicsi arcán végig simítottam. Kezem a tarkójára helyeztem, és gyengéden közelebb húztam magamhoz. Meg akartam csókolni, mire három újabb egyenruhás rendőr tört be az ajtón. Ne vedd figyelembe őket Louis! – mondogattam magamban. 
Ajkaink épphogy súrolták egymást, de az utolsó pillanatban két erős férfikéz húzott el Annától.