Mivé teszel?

Sziasztok! :) Meghoztam az új részt! Sajnos nem lett annyira hosszú, mint terveztem, de azért nagyon remélem, hogy elnyeri a tetszéseteket. Nagyon köszönöm ez a sok- sok pozitív visszajelzést amit az előző részhez írtatok, nagyon jól eső érzést ezeket olvasni! Aminek még nagyon örültem, hogy a blog elérte a 3000-es nézettséget, és kaptam plusz egy feliratkozót, sőt még egy blog ajánlót is. Azt hiszem bátran kimondhatom, hogy elkényeztettetek, még egyszer köszönöm, és jó olvasást! :)   

Minden erőmmel azon voltam, hogy kicsavarjam magam a karjai közül, de semmi értelme nem volt, egy idő után feladtam, és a falnak dőlve, vártam, a reakcióját. Iszonyatosan kínosan éreztem magam, ahogy a tekintetét az én szemembe fúrta.

 Erősen összeszorítottam a szemem, és vártam. Mi lesz most? Mellkasom fel- leemelkedett, idegességemben az ujjaim remegni kezdtek, megijesztett. Nem tudom, mit akar, hová tűnt a fény a szemében? Szemei feketék voltak, és sötétek, állkapcsa megfeszült, és várta a válaszom. Nem tudtam mit mondjak neki, féltem kimondani bármit is. Csak álltam ott, segítségre várva, reménykedve és félve. Éreztem, ahogy a levegővételi az arcomra csapódnak, olyan közel volt hozzám, amennyire csak lehetett. Akaratom ellenére is egy könnycsepp gördült le a szemem sarkán, amit legszívesebben azonnal letöröltem volna, de nem tudtam. Nem tudtam semmit se tenni, az érzések felülmúlták a cselekedeteimet, lábaim felhagyták a szolgálatot, és össze akartak csuklani alattam, ha Louis nem tart ilyen erősen a földön kötök ki. Éreztem, ahogy az izmai elengednek a feszítés alól. Légzése lassult, és szorítása is enyhült. Mi történik?   Tartása sokkal gyengédebb lett, elengedte a csukóm, lett volna esélyem elfutni, de a lábaim csak földbe gyökerezve álltam ott. Figyeltem Louis szemeit, ijedt volt, és aggódó, ajkai elnyíltak egymástól, és engem figyelt. Nem értettem mit akar tőlem, az ijedség még mindig uralta a testem, az agyam futásra bírt, de a testem felmondott, képtelen voltam rá. 

- Sajnálom... – mondta elhalkuló hangon, és teljesen elengedett, egy lépést hátrál előlem. Minden olyan gyorsan történt, még mindig a falnak támaszkodva álltam. Louis a kezeivel megdörzsölte arcát, közben motyogott valamit, de nem volt érthető.  

-  Elcsesztem…- mondta újra. Szemei vörösek voltak, és arca elsápadt. 

*Harry szemszöge*

 Már lassan 10 perce várok Annára. Hol lehet már, ennyi ideig? Folyamatosan az órámat nézem, és a türelmem egyre csak fogytán van. Nem várok tovább, megkeresem, ő sose késik, ez nem rá vall. Gyors léptekkel mentem végig a folyosón, az első gondolatom az volt, hogy talán rosszul van, és a mosdóba ment.

Egyenesen a női WC irányába vettem az irányt. Gondolkozás nélkül bementem, most az a fontos, hogy megtaláljam Annát. Végig kopogtam az összes ajtót, teljesen üresek voltak, Annának nyoma sincs. A kezemet a homlokomra tettem. Még is merre van?

Nincs más ötletem, már csak egyetlen helyen lehet... Kirontottam az ajtón, és Anna terméhez mentem volna, amikor hangos trappolásra lettem figyelmes. Anna az. Szeméből patakokban folyik a könny, szeme vörös volt, arca pedig ijedt. - Anna! - kiabáltam utána, de nem állt meg egyenesen a kijáratig futott. Mi történhetett vele?! Miért sír?! Komolyan rám ijesztett, meg akartam tudni az okát, ezért tovább mentem a folyosón. Észrevettem egy sötét alakot, könyökével a térdén támaszkodott, arca tenyerében volt elásva. Csak ült ott. Ismerős volt, valami azt súgallta, hogy láttam őt már valahol.

Kicsit jobban szemügyre vettem, a ruhái, a testtartása, és a bőrét borító tetoválások mind arra utaltak, hogy ő az. A fiú a buszról...

~ Gondoltam. - tudatosult bennem, összeraktam a képet. Anna furcsa viselkedése, a cigaretta, és a sok kérdőjel, ami felmerült bennem, mind válaszra leltek.

Minden miatta történt volna? Nem tudom, hogy mit csinált Annával, de meg fogom tudni.

Hirtelen felkapta rám a fejét. Állkapcsom akaratom ellenére megfeszült, kezeim ökölbe szorultak, bosszús voltam, és haraggal teli. Semmit mondó tekintete csak rámeredt, majd vissza a földre. Egy mély lélegzetet vettem, majd egy gyors mozdulattal megfordultam, és én is a kijárat felé vettem az irányt.

Mit tett Annával? Ha egy ujjal is hozzá, mert érni, én kicsinálom! Izmaim újra megfeszültek még csak a gondolattól is. Undorító, hogy lehet ilyet tenni egy lánnyal?

Lassan megérkeztem a megálló, úgy látszik Anna már elment.

Én miért nem tudtam erről? Anna miért nem szólt nekem, miért titkolta előlem?

Újabb megválaszolatlan kérdések merültek fel bennem, mikor tudom meg rá a válaszokat? 

Talán soha. Kicsit megráztam a fejem, hogy visszatérjek a valóságba. Felpattantam a padról és a járda széléről figyeltem a már közeledő járműt, ami lassan megállt, és kinyitotta az ajtóit.

Lomhán felszálltam a járműre, majd ledobtam magam az egyik üres helyre. Fejemet a hideg ablaküvegnek nyomtam, és gondolkoztam, a megválaszolatlan kérdéseken. Csak reménykedni tudok, hogy Anna válaszokat ad rá, őszinte válaszokat! Nem vagyok kíváncsi a hazugságaira, csak is a színtiszta igazat akarom hallani majd tőle. Jogom van tudni róla, ő a húgom és vigyáznom kell rá, ezért vagyok én.

A zsebemben hirtelen rezegni kezdett a telefonom, a képernyőn Lara neve villogott, nem volt kedvem beszélni vele, még csak az hiányzik, hogy ő is ezen rágódjon. A képernyőn végig húztam az ujjam, majd visszacsúsztattam a készüléket a zsebembe, és folytattam az utazást.

Lassan megérkeztem, felálltam a helyemről és körbe néztem, mindenki fülében lógott a fülhallgatója, nem figyeltek semmire, néhányan a zene ritmusára dobogtak a kezükkel, voltak akik olvastak, és voltak akik csak néztek ki a fejükből. Hitetlennek tartom, ahogy a kommunikáció egyre csak fogy világban, nem beszélgetünk egymással, és az emberi kapcsolatok is egyre csak romlanak, és az oka, hogy nem figyelünk egymásra, nem vesszük észre a másikat, csak éljük a kis szokványos hétköznapi unalmas életet. Elrettentő tény!     

A busz lassul és megállt, nagy pufogások közepette kinyílt az ajtó, és pedig leszálltam. Ha belegondolok hitetlen hányszor jártam már ezen a járdán, és hányszor utaztam ezen a buszon, de a szokványos dolgokat észre se veszem, csak monoton élem a hétköznapokat, mint a többi ember. Semmiben sem különbözünk egymástól…

Hosszú lábaimmal sietősen lépkedtem a házunkhoz, minél gyorsabban haza akarok érni.

Tudnom kell az igazat, megörülök, ha nem tudom meg.

Már a kapu előtt babráltam a kulcsaimat, amíg meg nem találtam a megfelelő nyitóeszközt. Bedugtam a kulcslyukba és kettőt fordítottam rajta, majd beléptem a kertbe, és azzal a lendülettel rontottam be a házba. Anna ajtajához rohantam és próbáltam kinyitni, persze… mire is számítottam? Zárva volt. Reménykedve mozgattam a kilincset fel és le, de másodszorra sem nyílt.

*Anna szemszöge*

A plafont bámulom a sötét szobámban, a lepedőt már csomóra gyűrtem, és csak hallgatom Harry szavait. Semlegesként hatnak rám, a szemeimből patakokban folynak a könnyek, rémült vagyok, de mégis reménnyel teli. Képek villognak a fejemben, nem tudom elfelejteni. Hibát követtem el, szerelembe estem. A hibáival, és a felszín alatti tulajdonságaival együtt, szeretem, és nem tudok mit tenni ellene. Átlépte a határokat, hideg volt velem és türelmetlen, de elérte a célját. Megkapta, amit akart, az övé vagyok… Felesleges bemesélnem magamnak, hogy utálom, nem lenne igaz, az igazság, hogy megörülök érte, minden porcikám telhetetlenül akarja őt.

Vajon ő mit csinál most, ő is rám gondol… fontos vagyok neki egyáltalán? Nem tudhatom… csak remélhetek. A jövő egyáltalán nem stabil számomra, bármi történhet, és nem tudom befolyásolni, nem tudom, mire számíthatok…

A fejemben jár és csak egyre gyengébbnek érzem magam, csak az ő arcára gondok, ő az egyetlen akit akarok, minden érzés, minden szó amit elképzeltem, valósággá alakult, tudtam, hogy ezt teszi majd, még is mire számítottam tőle? 

Harry még mindig megállás nélkül kopog, idegesít a zaj, minden koppanásra összerándulok.

- Anna kérlek, nyisd ki, beszélnünk kell! – próbált meggyőzni, kevés sikerrel. Egyedül akarok maradni, élvezni a csendet, és gondolkodni. Próbálkozása mit sem ér, az a ajtó nem fog kinyílni.

- Anna, nyisd már ki ezt a rohadt ajtót, vagy legalább szólalj meg! – kiabálta újra. Hangja aggodalommal telve visszhangzott a fejemben. Nem hagyhatom, hogy aggódjon, nem érdemli meg, hatalmasat sóhajtottam legyűrve a torkomon akadt gombócot. 

- Kérlek, hagyj most békén…- hangom rideg volt, és karcos. Pár másodpercig hallgatott, vártam a reakcióját.

Menekülni hiábavaló

Sziasztok Kedveskéim! Bocsássatok, meg nekem, hogy egy napot csúsztam, de most végre megérkezett aaz új rész. Remélem mindenkinek elnyeri, majd a tetszését... Nagyon köszönöm a díjakat, hamarosan kirakom a másodikat is. ;) Kérlek iratkozzatok fel, a rendszeres olvasóim közé, vagy kommizzatok a részek alá, mindig nagyon jól esik olvasni a sok- sok biztatást tőletek. Jó olvasást! :)

Egy újabb hétfő, a fejem hasogat a fáradság, és a kimerültség miatt.

 Harry szorosan mellettem aludt, egész éjjel rám mászott, alig tudtam aludni miatta, kicsi ez az ágy kettőnknek!

Figyeltem a rózsaszín ajkait, a kócos haját, ahogy a szemébe lóg, és a levegővételeknél fel-leemelkedő mellkasát. Megnyugtató érzést volt, hogy itt van mellettem és vigyáz rám, egy fajta biztonságérzetet adott nekem.

- Anna… ne bámul, így nem tudok aludni. – nyöszörögte. Megmertem volna esküdni, hogy még alszik! Még is honnan tudta, hogy figyelem? Tekintetem gyorsan elkaptam róla, és elmosolyodtam.

- Bocsi. – mondtam tömören, és a hajtincsem végével kezdtem játszani. Harry kinyitotta még álmos szemeit, és engem kémlelt.

- Te se engem akkor! –háborodtam fel, és próbáltam letuszkolni az ágyról, kisebb sikerrel… sőt a végén én kerültem a földre. Hangos nevetésbe törtünk ki mindketten, de amúgy is igazságtalan volt, hiszen ő az erősebb és esélyt se hagyott nekem, gyengébbnek nyerni! Gyilkos pillantásokat vetettem a testvérem felé, majd feltápászkodtam a padlóról, és lassan a mosdó felé kezdtem csoszogni. Elővettem egy tiszta törölközőt, és magamra zártam az ajtót. Lassan kezdtem lehámozni magamról a ruháimat, és a szennyes közé hajítottam. Miután lekerült rólam az összes ruhám a zuhanykabinba léptem, és megengedtem a forró vizet. A reggeli zuhany tud a legtöbb erőt adni egy hétfő reggelen. Élveztem, ahogy a forróság átjárja a testem összes porcikáját, imádom ezt az érzést.

Sajnos a fürdésemből kizökkentett a tudat, hogy készülődnöm kell hiszem nem soká indulunk Harryvel órára. Nagy nehezen rávettem magam, hogy jöjjek ki a vízsugár alól.
A hirtelen hideg miatt megborzongtam, fáztam ezért magamra csavartam a töröközőt, és elindultam a szekrényemhez kiválasztani a mai kollekciót. Hosszas válogatás után, szemem megakadt egy feliratos felsőn. Magam elé tartottam és méregetni kezdtem magam a tükörben. Megbizonyosodtam róla, hogy megfelelő, ezért levettem a vállfáról és felvettem. A szokásos fekete csőnadrágommal társítottam. Kis igazítgatás után, már el is készültem a ruhaválasztással.
A tesóm még mindig az ágyamban fetrengett, kénytelen voltam noszogatni, mert, ha nem készül el, el fogunk késni miatta!
- Harold Edward Styles! El fogunk késni miattad, ha nem készülsz! - húztam le róla a takarót, amit egy ideges morgásszerűvel reagált le. A párna alá dugta a fejét, jelezve, hogy hagyjam békén.
- Komolyan. – mondtam újra, hogy nyomatékosítsam.
Sikerült rávennem, hogy kezdjen készülődni, felállt és átbattyogott a saját szobájába készülődni.
A sminkes ládámért mentem, majd az asztalra helyeztem, és kinyitottam. Különböző színű festékek, és kisebb- nagyobb ecseteket tartalmazott. Megragadtam a fekete szemceruzát és erősen kikontúroztam a szemem, nálam ennyit jelent egy sminkelés, nem nagyon használok mást. Lecsuktam a kis láda fedelét, majd visszahelyeztem a polc tetejére. Gyorsan kifésültem a hajam, majd az előszobába szaladtam, és felhúztam a cipőmet. 
Harry még nem volt kész, sejtettem, hogy nem készül el idejében, ez olyan jellemző rá…
Idegesen kopogtatni kezdtem az ajtóján.
- Harry! Siess már, két perced van!
Amíg ő még készülődött, a meleg ruháimért nyúltam. Egy kötött fekete sapkát húztam a fejemre, és a nyakam köré sálat csavartam, végül felvettem a kabátomat, utálok fázni, inkább rétegesen öltözködök, mint lengébben.  
Harry feltépte az ajtaja kilincsét, még a nadrágját csatolta, miközben a cipőjéért nyúlt.
Mosolyogva figyeltem, ahogy szerencsétlenkedik, jó esett volna azt mondani, hogy “ én megmondtam “, de azt hiszem így is eléggé ideges, de csak magának köszönheti, ha hamarabb felkel minden rendben lett volna.
Miután felvette szokásos barna bokacsizmáját, a fogason lévő bőrkabátjáért nyúlt, gyorsan belebújt, és már zárta is a bejárati ajtót.
Sietősen kapkodtuk a lábunkat a buszmegállóig, szinte kehetlen tartani a tempót Harryvel, de minden erőmmel azon voltam, hogy le ne maradjak. Mikor megérkeztünk a megállóba, egy pillanatnyi időse volt rá, hogy kifújjuk magunkat, ugyan is pont elkaptuk a buszt.
- Ezt többet nem játszod el Styles. – mondtam lihegve, majd ledobtam magam az egyik üres helyre, és az ablakon kifelé pásztáztam a tájat. A jármű jobbra- balra döcögött a kátyúkkal teli úton, az emberek botladoztak a mozgó buszon, minden szokásos volt. Harryvel felálltunk a helyünkről, és az ajtóig sétáltunk, erősen kapaszkodtam az egyik széknek a táblájába, majd vártam, hogy nyitódjon az ajtó és leszállhassunk. A sofőr a hirtelen taposott a fékre, mire egy kisebb súlyt éreztem meg a lábon, valaki rálépett. Ránéztem a láb tulajdonosára.
- Ne haragudj aranyoskám. – mondta egy idős néni. Szemén megjelentek a nevetőráncok, és kedvesen mosolygott felém.
- Nem történt semmi. – ráztam meg a fejem mosolyogva, majd leszálltunk a buszról Harryvel.
Ismét kezdődött a rohanás. Gyorsan átfutottunk a túl oldalra, az egyetem ajtaja lépésekre volt tőlünk, ami megkönnyebbülés volt felőlem. Harry feltépte a kilincset és berohant, még épp időben sikerült megérkeznünk. Elköszöntük egymástól, majd a folyóson én jobbra, Harry pedig balra ment. Egyedül mentem végig a keskeny folyósón, majd megálltam a terem ajtaja előtt. Megmarkoltam a kilincset. Hirtelen eszembe jutott ő, szándékosan próbáltam nem rágondolni, elterelni a figyelmem róla, de többet nem mehet tovább így. Hirtelen nyitottam ki az ajtót, hogy egy perc gondolkozásnyi időm se legyen. Beléptem a terembe, lehajtott fejjel mentem fel a leghátsó sorig. Nem mertem ránézni, nem láthat gyengének. Leültem a székemre, és vártam az óra kezdést. Igyekeztem teljesen más irányba figyelni, mint ahol Louis ül. Vágytam rá, hogy hozzám szóljon, úgy tett, mintha én lennék a hibás. Az várja, hogy én lépjek helyette? A büszkeségem nem engedi, inkább várok.
Pár perc késéssel belépett a tanár is, köszöntött minket, és rögtön elkezdte az órát. Nem tudtam figyelni, folyamatosan elterelődött a figyelmem, képtelen voltam a koncentrációra. Csak üveges tekintettel figyeltem a fehér falat, bámultam magam elé.
Gondolkoztam, hogy mi lett volna, ha…. Kár, hogy ott van az a volna szócska, lehet, hogy teljesen máshogy alakult volta minden. Néha visszapörgetném az időt, és kijavítanám a hibákat, sok mindent másképp csinálnék.
Mi lett volna, ha hagyom Louisnak, hogy megcsókoljon? Mi történt volna, ha elmondom Harrynek kié a cigarettás doboz valójában? Könnyebb lett volna?
Sose tudom meg, hibába gondolkozok rajta, lehetetlen visszacsinálni. Az idő egyre gyorsabb, az óra csak ketyeg felettem megállíthatatlanul. Tekintetem az órára vezettem a mutató gyorsan járt körbe. Már nem kell sokáig itt maradnom, ezzel a mondattal nyugtatgatom magam. Egy perccel se maradnék tovább a szükségesnél.
Az óra gyorsan eltelt, ahogy a tanár kimondta az utolsó szavát felkaptam a táskámat és elindultam. Én hagytam el elsőnek a termet, a folyósón haladtam a kijárat felé, határozott és gyors léptekkel mentem előre. A hátam mögött hangos és lépteket hallottam meg, csak remélni tudom, hogy nem ő az. Fokoztam a tempómat és igyekeztem még gyorsabban menetelni, a követőm már szinte futott utánam. Egyre közelebb, és közelebb jött hozzám.
Egy erős szorítást éreztem meg a csuklómon, könyörtelenül húzott magához. Egyértelművé vált bennem, hogy ő az. Louis. Erősen a falnak tolt, és menekülési útvonalat se hagyva két kezét a testem mellé helyezte.
- Nekem még is mi bajod?! – kérdezte ingerülten. Sikerült megijesztenie, folyamatosan kereste a szemkontaktust, kínos érzés volt, nem akartam szembe nézni vele. Minden erőmmel azon voltam, hogy kiszabaduljak erős szorításából, erőszakos volt, és határozott. Az egész folyosó belezengett hangos szavaiba. A próbálkozásom hiába való volt…

Díj #1

Köszönöm a díjat Kirarának! 

1. Köszönd meg, annak akitől kaptad!
2. Három dolgot írj le magadról!
3. Három embernek küld tovább!
4. Hagyj megjegyzést nálam!

Három tény rólam:
- Imádok rajzolni, a kedvenc időtöltésem. (:
- Nagyon szeretek blogolni, de nincs túl sok időm rá, úgyhogy eléggé rövidek a részek, de ezen, majd megpróbálok változtatni!
- Egy vesével születtem.

Küldeném a díjat
- http://zaynmalikfanfic1d.blogspot.hu/
- http://voicebyzsuu.blogspot.hu/
- http://revenge-abbiec.blogspot.hu/

Mi van veled Anna?

Sziasztok! :) Ahogy látjátok is megérkezett az új rész, remélem elnyeri a tetszéseteket! Aminek örültem, hogy a mutató újabb ezrest ugrott feljebb, immáron 2000 lett a megtekintések száma, nagyon köszönöm ezt nektek. :) Jó olvasást, a teljesen új részhez, ha tetszett iratkozz fel, vagy kommentálj nekem alul, minden kritikát szívesen fogadok! :)   

A sírás fojtogatott a gyűlölettől, amit iránta éreztem. Miért hiszem, hogy a kezdetektől fogva utáltam? Miért tette ezt, ha ő is akart az csókot? Miért van ennyi bizonytalanság bennem? Nem tudom őt hová rakni, szeretem őt, vagy sem? Nincsenek érzelmeim, teljesen semleges vagyok, nem tudom őt szeretni, de utálni se. Megőrjít a titokzatossága, tudatosan kínoz engem.  A mögöttem lévő ajtó mögül beszűrődő hangokból, azt a következtetést vontam le, hogy Harry haza ért, ezért a lehető legnagyobb gyorsasággal rohantam be a szobámba, nem akartam, hogy így lásson, nem akartam a kérdéseit. Beérve a szobámba rögtön az ágyra kuporodtam, és a fiókos szekrényben kotortam egy zsebkendő után. Kihúztam egyet a csomagból, majd az arcomon le-lecsorduló könnyeket kezdtem felitatni vele. Közben az bejárati ajtó kattanását hallottam, ahogy Harry kinyitotta, majd belépett rajta. 

- Anna, haza jöttem! – kiabált az ajtón keresztül.

Megszólaljak- e vagy sem? Hosszas tétovázás után, kicsit megköszörültem a torkom, majd megszólaltam.

- Oké, szia. – próbáltam kipréselni a torkomon lévő gombócon át, ezt a rövidke mondatot, még ez is megerőltető volt számomra. A mellettem díszelgő plüss mackót ragadtam meg, és beletemettem az arcomat a puha szőrmébe. 

Egészen megnyugtatott az érzés, olyan volt számomra, mint egy ölelés.   Szorongattam a puhaságot, de a nyugtalanító tény, hogy egyszer ki kell, menjek innen zavart. Csak a holnapi napon zakatolt az agyam, újra látnom kell őt, elkerülhetetlen. A legjobb lenne most felszívódni a földszínéről. A legrosszabb benne, hogy nincs kinek elmondanom, magamat emésztem, el kell, mondjam, valakinek különben tényleg megörülök. Az előbb szorongatott mackót újra a kezembe vettem és, mint egy elmeháborodott elkezdtem panaszkodni neki. Nem tudom mi ütött belém, de éreztem, hogy folyamatosan megnyugszok. Jó esett elmondani legalább, is kimondani a véleményem róla.

- Mit, kéne tennem? – néztem a játéra. Hatalmas gomb szemei rám meredtek, úgy nézett rám, mintha ő is azt mondaná, hogy teljesen megőrültem, és igaza volt. Utálom a magányt, szükségem van valakire.

Feltápászkodtam az ágyról, majd lassú biztos léptekkel a fürdőig meneteltem. Illetve csak mentem volna.

- Anna! – hallottam meg Harry ideges hangját a hátam mögött, mire megtorpantam, és felé fordultam. Igyekeztem a hajamba temetni az arcomat, a szemeim biztosan duzzadtak és pirosak a sírástól. Nem néztem a szemébe, végig a földet kémleltem.

- Ez meg mi?! – dobta le elém valamit. Jobban szemügyre véve láttam, hogy Louis cigarettás doboza az.

Harry a mellkasán összefont karral várta a magyarázkodást. Ebből sehogy sem jövök ki jól, vagy megtudja, a Louisos ügyet, vagy elvállalom, hogy az enyém. Mennyi bajt tud okozni az a kicsiny doboz!

- Nézz rám, hozzád beszélek! – mondta újra ingerülten, és felemelte a fejem az államnál fogva. Igyekeztem a lehető leggyorsabban elkapni az arcom róla, majd hátat fordítottam és befutottam a mosdóba, magamra zárva az ajtót. Összekuporodtam a földön és pár másodperc elteltével Harry ideges dübörgését hallottam meg.

- Anna gyere ki! – dörömbölt tovább.

- Harry húsz éves vagyok!!! Azt csinálok, amit akarok! Értsd meg végre, hogy nem vagyok kis gyerek, tudok vigyázni magamra! – igen, kimondtam, amit ki kellett. Ő csak a testvérem, nem hozhat helyettem döntéseket. Pár percig csönd volt, hallgattam a reakciót. Ami csak egy ajtó csapódás volt. Amikor ideges mindig elmegy “ kiszellőzteti a fejét“, ahogy most is. Halkan kinyitottam a zárt és a folyosóra mentem, megpillantottam az eldobott cigarettás dobozt a földön, lehajoltam érte, majd hirtelen felindulásból összegyűrtem. Nem akarok semmi olyat látni, amiről ő jut eszembe, elég látni ő magát. A legközelebbi szemetesnél kidobtam az összegyűrt dobozt. 

Hihetetlenül kimerültem, fáradt vagyok, mindenkinek jobb lesz, ha vége lesz ennek a mai napnak. Az előszobában elhelyezett tükör elé battyogtam. A látvány megrémített, a szemeim duzzadtak, az arcom sápadt és a hajam csomókban állt a fejtetőmön. A szemem alatt lefolyt fekete festék is arról tanúskodott, hogy sírtam. A szobámba csoszogtam, majd rögtön az ágyamba kuporodtam, igyekeztem minél kisebbre összehúzni magam, gondoltam ez, majd segít eltűnni innen. Türelmetlenül vártam, hogy végre elaludjak, és vége legyen ennek, legjobb lenne arra kelni, hogy az egész csak egy rossz álom, de nem ez a fájó valóság, telis teli igazságtalanságokkal és kudarcokkal. Az egész élet attól függ, hogy hová és mikor születsz, te nem tehetsz róla, hogy gazdag vagy –e vagy szegény. Nem tehetsz róla, hogy fekete vagy fehér a bőröd, vagy, hogy szélesebb az orrod a normálisnál, még is elítélnek, igazságtalanok… Rengeteget gondolkoztam, amíg el nem nyomott az álom, be kell vallanom megkönnyebbülés volt.

Furcsa érzést éreztem, a hideg futkosott rajtam az érintésektől, valaki az arcomat cirógatta. A szemem csukva volt, de a kíváncsiság arra késztett, hogy nyissam ki. Minden egyes érintése jól eső érzést váltott ki belőlem, élveztem, hogy végre valaki foglalkozik velem. Pár pislogás után felnéztem. A szobában sötét volt, csak egy fekete férfialakot láttam, ahogy az ágyam sarkán ült, majd kezét elkapta rólam, amikor észrevette, hogy felébredtem tetteire. A bozontos hajról tudtam, hogy Harry az.

- Anna? – szólt hozzám rekedtes hangon, hogy megbizonyosodjon róla, hogy alszok- e vagy sem.

- Tessék? – hangom még vékony volt, és halk a fáradtságtól.

Az ő hangja mindig megnyugtatott, kis tétovázás után a fejét a hasamra tette, én pedig játszottam a tincseivel. A szobában csönd volt, csak az eső kopogott az ablakpárkányon, és Harry szuszogása volt hallható. Sosem nézném ki belőle, hogy idejön és bocsánatot kér, a büszkesége nem engedné, túl makacs hozzám, de ez más sosem látott még így, tudatában van azzal, hogy valami nincs rendben velem, túl jól ismer ahhoz, hogy ne vegye észre.

- Mi van veled Anna? Mostanában nem tudok rajtad kiigazodni. Rejtegetsz valamit, vagy félsz elmondani? Tudod… amit mondtál teljesen igaz, felnőttél, de az én feladatom, hogy megvédjelek mindentől, és mindenkitől, ha valaki bánt, vagy valamit titkolsz, mondd el nekem. - lassan beszélt és alig hallhatóan. A “ titok “ szóra a vér megfagyott bennem, midig Louis jut eszembe róla, a kiszámíthatatlansága és az, hogy semmit nem tudok róla.

 

Gondolatom hamar visszakalandozott Harry mondatához.

- Nincsenek titkaim, főleg nem előtted, csak ki akartam próbálni, megtudni, miért is csinálja ennyi ember. – igyekeztem kitérőket keresni, hogy ne derüljön ki a titkom. Szánalmas próbálkozás, de elhitte.  Csodálatra méltó a naivsága.

Kínos csönd uralta a szobát, nem beszéltünk, csak feküdtünk egymás mellett. Lehunytam a szemem, és hallgattam, a testvérem szuszogását, egyre lassulóbb légzését.  

Akarom?

Sziasztok! Ahogy látjátok is meghoztam az új részt, ami bár kicsi drámaira sikerült, remélem tetszik, majd nektek, ha igen kozzizzatok és iratkozzatok fel! A plusz egy feliratkozóm is nagyon köszönöm, sokat jelent nekem. :) Jó olvasást az új részhez! 

Vártam, hogy Harry végre elinduljon a munka helyére, és vigye magával a hiénát, akarom mondani Larát. A nappaliban ültem és figyeltem a késésben lévő Harryt, idegesen kereste a kulcsait, közbe egy- egy trágár mondatot mormogott az orra alatt.

- Ahelyett, hogy bámulsz, segíthetnél keresni! – förmedt rám. Megforgattam a szemeim, majd olyan lassúsággal, mint egy nyugdíjas felálltam a kanapéról és keresgélni kezdtem. Ahhoz is tehetség kell, hogy így eltüntessen valamit. Már mindent felforgatott, a kanapé ülés párnáitól kezdve egészen fiókig.

- Heuréka! – kiáltotta el magát, és a kezeiben szorongatott kulcsra mutatott, majd hihetetlen gyorsasággal indult el az ajtó felé, ahol már a küszöbön kényelmesen ácsorgó Larával találta szembe magát.

 - Hello, elmentünk. – vetett oda nekem egy mondatot Harry, mielőtt kiléptek az ajtón. Hihetetlen mennyire rendetlen, teljesen az én ellentétem, nem is értem, hogy lehet az én testvérem. Én mindent előre csinálok, ő pedig a spontán csinál mindent.

Bekapcsoltam a Tv-t és unottan nyomkodni kezdtem az értelmetlennél értelmetlenebb csatornák között, végül valami unalmas, állatos csatornánál állapodtam meg. Üveges tekintettel figyeltem a képernyőt, amíg kopogtatást nem hallottam meg a bejárati ajtóm felől. Most valamivel gyorsabban álltam fel, mint előbb, és az ajtóhoz futottam. Tegnap még féltem tőle. Elsőnek furcsa kisugárzása van, ha az utcán meglátnám, lehet, hogy átmennék az út másik oldalára.

Ki tártam az ajtót, és a tegnapi nappal ellentétben, én is mosolyogtam.

- Szia! Gyere beljebb. – léptem el az útból, és a konyha felé mentem, hátam mögött Louisal. Hallottam, ahogy mögöttem lépked, szorosan követett engem, mint aki fél, hogy eltéved. Furcsán közel volt, éreztem az aurámban, ahogy a lélegzete megcsapja a nyakam, a hideg rázott tőle. Lábaim megtorpantak, és késztetést éreztem, hogy megforduljak, és szembe nézzek vele, amit eddig nem merten megtenni. Még is mitől félek? Csak egy srác, mint a többi, nem kell, tartsak tőle.

Sarkon fordultam és a mellkasával találtam szembe magam, egész teste felém tornyosult, éreztem, hogy épp az arcomat kémleli. Muszáj, volt felnézzek, látni akartam a tegnapi tekintetet, a kis fiús csillogást a szemében, és a pimasz mosolyt az arcán. Megörülök, ha most nem láthatom. Lassan kezdtem felvezetni tekintetem rá, először a nyakán lévő, inakat láttam meg, ádámcsutkáján látszott, hogy egy hatalmasat nyelt, álkapcsa feszült volt, és alsó ajkát szívogatta. Az idegesség egyértelmű volt nála. Kék íriszei csillogva néztek le rám, pontosan tudja, hogy megörülök ettől, kínoz és a legrosszabb, hogy direkt csinálja ezt. Már vártam, hogy megtörténjen, amikor hirtelen elvesztettem a szemkontaktust, szemeit elkapta rólam és oldalra nézett. Nem hiszem el! Tudom, hogy akarta ő is, hogy teheti ezt? Játszik velem, és még élvezi is, hogy vágyok rá, azt hiszem sikerült teljesen elvarázsolnia… Miért hittem egy pillanatig is, hogy más vagyok neki?

 Lassan és tompán reagáltam az elmaradt csókra, igazából nem tudtam, hogy mit mondjak, nevetségesnek, és hiszékenynek éreztem magam, hogy hittem a csapdájának. Utálom őt, de még is megörülök érte, hogy képes ilyen érzéseket kiváltani belőlem?

Sírni tudtam volna szégyenembe, próbáltam leküszködni a torkomon ülő hatalmas gombócot egy nyeléssel. Hátat fordítottam és úgy tettem, mint akit nem is érdekel az előbb történt. Küszködtem, hogy az a rohadt könnycsepp ki ne csorduljon a szememből. A mosdó felé vettem az irányt, és magamra zártam az ajtót. A csaphoz kaptam és hideg vizet kezdtem folyatni a kezemre, majd alaposan az arcomat kezdtem dörgölni vele, remélve, hogy elmúlik a szörnyű érzés. Szembesültem a tudattal, hogy Louis még mindig kint van, és rám vár, úgyhogy egy kis erőt véve magamon, nyitottam a zárt, és tártam ki az ajtót. Egy erőletett mosolyt villantottam.

- Na, kezdhetjük? – mondtam vidám hangvétellel, és az íróasztal mellé sétáltam, majd kihúztam a széket, és leültem. Feszesen kihúzott háttal néztem a feszengő Louist, úgy tett, mint aki mondani szeretne valamit mondani, szavakat keresett, próbáltam belé fojtani a mondanivalóját.

- Nem ülsz le? – ütögettem meg a mellettem lévő széktámlát, hogy kicsit sürgessem.

- De-de persze. – dadogta zavartan, majd leült ő is. Megkezdtem a szokásos beszédet. Közben folyamatosan feltűnően bámult, ki tudtam volna szaladni a világból az érzés miatt, de igyekeztem nem tudomást venni. Egyik szememmel folyamatosan az óra perceit figyeltem, az idő lassan telt, és a tűrő képességem is az idegeim határán járt, nagyon is jól esett volna elküldeni őt melegebb éghajlatokra. Megelégeltem, hogy megállás nélkül semmi mást nem tesz, csak figyel, elegem van belőle! Abba hagytam a beszédet, és hirtelen álltam fel a székről, majd hátat fordítottam, és közöltem, hogy most az egyszer, nekem van szükségem pihenőre. Kisétáltam a konyhába és egy pohár vizet engedtem a csapból, majd idegesen kortyolni kezdtem. Hátam mögött hallottam a Louis lépteit, majd a bejárati ajtó csapódását. Az ablakból figyeltem, ahogy remegő kézzel kotorászik a cigis dobozban, majd kihúz, egy szállat. Hihetetlen, hogy azt hiszi, ez orvosolja az idegességet! Nem is értem miért figyelem őt, csak fájdalmat tud okozni, sarkon pördültem és elléptem az ablak elől, sőt még a redőnyt is lehúztam, hogy véletlenül se essek kísértésbe. Csak pár napja ismerem, de más is sikerült elérnie, hogy megutáljam, de még is szeressem. Az első dolog, amit nem látok át, gondolkodásába nincs egy csepp logika se, kilátástalan és titokzatos. Mit akar tőlem, ha nem engem? Megőrjít.

Az ajtó újra nyílt és csapódott, majd belépett Louis. Hátam mögött ideges lépések hallatszódtak, majd egy kezet éreztem meg a vállamon, amitől rögtön hátra kaptam a tekintetem. Louisal találtam magam szembe, vészesen közel volt, és csak egyre közelebb jött, tolatatva hátráltam, amíg a pultba nem ütköztem.

- Mit csinálsz?

- Az, amit az előbb kellett volna. – mondta és erőszakosan körbe fonta az arcom hatalmas kezeivel, ajkai már az enyémet súrolták, amikor ellöktem magamtól, és kezem egy hatalmasat csattant az arcán.

- Ezt még is, hogy képzeled?! – förmedtem rá idegesen, pedig kívántam az a csókot, nagyon is, de a büszkeségem nem engedte meg. Ezek után még is mire számított? Majd szerelmesen a karjaiba hullok, és úgy teszek, mintha semmi se történt volna? Azt már nem!

Louis arcán látszott a meglepettség, gyorsakat pislogott, hogy tesztelje, nem e képzelődik. Büszke voltam magamra, hogy sikerült megállni, most legalább tudja, hogy milyen érzés volt nekem. Szorosan összezárta a szemeit, és fejét lehajtottam olyan volt, mint egy szomorú kisfiú, akitől elvették a játékát, legszívesebben megöleltem volna, de próbáltam szigorúan venni a helyzetet.

- Most menj el kérlek. – mondtam a lehető legkomolyabb hangvétellel és a kijárat felé kezdtem tolni, majd kitártam neki az ajtót, és végleg kiraktam őt.

- Szia, holnap találkozunk. – mondtam röviden, és szóhoz se jutva csaptam rá az ajtót.

Nem érdekelt, hogy akart e mondani valamit, nem érdekelt a magyarázkodása, csak menjen el, nem akartam többet látni, de az elszomorító tény, hogy egy suliba járunk, lehetetlenné tette ezt. Az ajtónak támaszkodva vártam, hogy történjen valami, de semmi, még is mit vártam tőle? Megbíztam benne egy percre, de eljátszotta.  

"Örülök", hogy megismerhettelek

Sziasztok! Ahogy látjátok új részt hoztam. Az előző résznél nem kaptam visszajelzéseket, ami kicsit elszomorított, remélem ez jobba tetszik, majd nektek, és kapok visszajelzést is, szóval komizni ér. Jó olvasást! :)

Harry egy óriási mosolyt küldött felém, majd ellépet a háta mögött rejtőző lány elől. 

- Szia. – intett felém félénken. Miért is ne lenne az? Hiszen egy olyan házban jár, ahol még életében nem járt. Közelebb léptem felé, és a kezemet felé nyújtottam.

- Anna vagyok, te pedig biztosan Lara. Nagyon örülök. – elfogadta a gesztust és gyengéden megszorította a kezem. 

Valamivel magasabb volt nálam, élénk tengerkék szemei voltak, szőke hajjal társulva. Erősen volt kisminkelve, és ruházatai is inkább kitűnni vágyást sugározta, minthogy elbújjon. Kissé sipítozós hangja volt, ami elsőnek szokatlan és idegesítő volt. Legszívesebben a fülem fogtam volna, csak ne keljen hallgatni őt. 

Harry a hát közepénél tolva körbe vezette a házban. Kicsit furcsa stílusa volt, túlságosan is közvetlen, és hangos. Harry leültette Larát a nappaliba, majd hozzám sétált. 

- Szeretném, ha kedves lennél, és hoznál egy kis rágcsálni valót. – mondta egészen közel hajolva a fülemhez. Nem értettem miért mondja ezt, eddig is igyekeztem lelkes és kedvesnek tűnni, pedig nem is volt szimpatikus, igazi kis rózsaszín cica baba. Vállat vontam és a konyha felé vettem az utat. Kinyitotta a legfelső szekrényt és ugrálni kezdtem, hogy elérjem a süteményes zacskót. Nem jártam sikerrel, ezért inkább egy széket toltam a szekrény elé. Felléptem és onnan kezdtem a zacskóért ágaskodni, végül elértem és sikerem mosollyal nyugtáztam. Egy tálat vettem elő, majd, hogy gusztusosan nézzen ki, kiöntöttem rá. Megragadtam a tálat és a nappali felé meneteltem. Harry és Lara éppen az ágyon enyelegtek, remek…, akkor nem is zavarok, csak lerakom az asztalra, mint egy pincér és felmegyek a szobámba, hogy ők nyugodtan falhassák egymást, és persze a sütiket. Az asztal és a tál koppanására szétváltak egymástól, nem sikerült észre vétlennek lennem, pedig én igyekeztem! Zavartan harapdosták az ajkukat. 

- Bocsánat, nem akartam zavarni. – mondtam halkan és már mentem is volna ki a szobából, mikor Harry utánam szólt. 

- Tudnál esetleg hozni egy pohár vizet Larának? 

Vettem egy mély lélegzetet, engem senki ne ugráltasson, mi vagyok én Harry titkára?! 

Én próbáltam kedves lenni, de nem vagyok a rabszolgájuk. Kifújtam a levegőt, majd megszólaltam. 

- Persze, már is hozom. – erőltettem egy mosolyt az arcomra, és visszatértem a konyhánkba. A poharat a csap alá tartottam és megengedtem, ha igazán szomjas a csapvizet is megissza majd, legszívesebben egy adag sót öntöttem volna bele. Megragadtam a poharat és a boldog párocska felé mentem vele. Leraktam az alacsony kis dohányzóasztalunkra a vízzel teli poharat, és lehuppantam a fotelbe, majd az asztalon heverő magazinok felé nyúltam és olvasgatni kezdtem azokat. Néha-néha kidugtam a fejemet a lapok mögül, és “ ellenőriztem “ mit is csinálnak. Megelégeltem, hogy még hozzám se szólnak, ezért inkább a szobámba kezdtem bebattyogni, majd elterültem az ágyamon és a telefonnal játszottam valami buta, értelmetlen játékkal, miközben a vékony falakon folyamatosan beszűrődött Lara hangos, visítozós hangja, iszonyatosan idegesítő volt, ezért a párnába temettem a fejem, és élveztem a csöndet, amibe végül sikerült mély álomba esnem. 

Pislogni kezdtem, majd kinyitottam szemeim, körül néztem a szobámba, azt hiszem, hogy még mindig este. 

Persze… ez van, amikor sikerül hamar elaludnom, most kipihentnek érzem magam, reggel meg olyan leszek, mint egy zombi. Megkíséreltem visszaaludni, de nem tudtam, csak forgolódtam, gondolataim Louis körül jártak. A pillanat, amikor a szemembe nézett, más volt, félek tőle, de még is van a szemébe valami, ami megfogott, tekintete teljesen beleragadt az emlékeimbe, képtelenség kitörölni onnan. Játékosságot, de még is vadságot tükröz, mint egy vadóc kis cica. Hogyan képes így ránézni bárkire is? Nem hiszem el, hogy olyan, mint amilyennek mutatja magát, csak meg akar ijeszteni, de én nem dőlök be az álcájának, átlátok rajta.  

Gondolataimból a hasam hangos korgása zökkentett ki, hirtelen az öklömet a hasamhoz kaptam, mintha el akarnám hallgattatni, persze ez lehetetlen, ezért inkább arra gondoltam eszek valamit.  Egyik lábamat kidugtam a meleg takaró alól és a hideg csempére léptem, amitől egész testem megborzongott, próbáltam felvenni a kinti hőmérsékletet, miután sikerült, halk lassú léptekkel kezdtem haladni a konyha felé.

 A szobám ajtaja nyikorogva nyílt ki, amitől csak remélni tudtam, hogy nem keltettem fel a testvérem. Benéztem a nyitott ajtón, és nem a legszebb látvány fogadott. A Harry és Lara összebújva az ágyon alszanak, késztetést éreztem rá, hogy mint a rakoncátlan gyerekek összefirkáljam alvás közbe, vagy a papucsába rakjak tojást, nem tudom mi ütött belém, egyszerűen az első pillantástón nem szimpatikus, meg se próbál nyitni felém, csak vihog, mint egy hiéna! Próbáltam úgy tenni, mint akit nem érdekel és folytattam az utam a konyha felé. Fél úton észrevettem az asztalon díszelgő tálat és, benne egy kis maradék süteményt, tegnapról.  Azt hiszem ez elég is lesz nekem, még egy kis tejet öntöttem a bögrémbe, és a szobám felé kezdtem visszamenni. Azon egyensúlyoztam, hogy a bögrémből biztosan ne lötykölődjön ki egy csepp se, amikor hirtelen neki mentem valaminek és a kezemben lévő tálca teljes tartalma kiborult, és hangos csattanással a földre esett. Elképedve néztem fel, hogy még is kinek, vagy minek mehettem neki hajnali kettőkor (?) Persze ki más is lenne, ha nem ő?  

- Hogy tehetted ezt a kedvenc pizsamámmal? – kezdett bele máris a hisztibe. Háta mögött Harry jelent meg összeszűkült szemeiből dörzsölte ki az álmot. 

- Mi folyik itt? Egyáltalán mit csináltok itt hajnalban?! – tette fel rögtön a kérdéseket reggeli rekedt hangján. Én is nagyon szerettem volna tudni, hogy mit keres Lara a folyosónkon pont most. 

- Leöntött, tiszta tej vagyok. – nyafogta el Harrynek. 

- Biztosan nem szándékos volt. Ugye Anna? – vetett rám szigorú pillantásokat Harry, mintha mindenről én tehetnék…

- Persze, hogy nem. – bár jelen pillanatban nagyon is jól esett ezt tenni. 

- Hozok egy törölközőt. – mondta Harry és ezzel elviharzott a fürdőszobai szekrényig, hamar vissza is tért, és Lara felsőjét kezdte törülgetni remélve, hogy ez, majd javít a helyzeten. 

- Amúgy mit csináltatok itt hajnalok hajnalán? – tette fel a kérdést újból Harry. 

- Én csak a WC-t kerestem. – válaszolt először Lara, majd rám került a sor. 

- Én meg éhes voltam, és nem tudtam visszaaludni. – magyarázkodtam a testvéremnek. 

 Úgy tettem, mint aki mindennél jobban sajnálja a történteket, de persze magamban ordítva nevettem. Hogy lehetek ennyire kárörvendő? Gonosznak érzem magam és gyerekesnek, más kárának örülök. 

- Nagyon sajnálom. – nyögtem ki nehezen ajkaim közül. 

- Majd kapsz egy másikat. – mondta Harry Larának. Érdekes szinte rögtön megbocsájtott, és elfelejtette az előbb történteket. Valamiért olyan, mintha csak kihasználná Harryt, nem bízok meg benne. Figyeltem, ahogy Harryék éppen a háló szoba küszöbén esnek egymásnak, majd jobbnak láttam távozni, ezért visszamentem a szobámba. Remek Larának sikerült elérnie, amit akart, én meg éhes maradtam, azt hiszem nem a legjobb ismerkedés volt… Visszabújtam a takaróm alá és igyekeztem visszaaludni. Legalább fél óráig csak forgolódtam, és küszködtem a kényelmetlen ágyamon, utálom, ahogy a foka a bordámba szúródnak minden egyes rohadt levegővételnél! Nagy nehezen sikerült elaludnom, rettenetesen furcsa álmaim voltak, nem is tudom, hogy tudtam ilyeneket még álmomba is kitalálni, szinte minden órában felkeltem. Most az egyszer nagyon örültem, hogy végre reggel van. Iszonyatosan rossz volt az éjszakám, felkeltem az ágyból és a tükör elé bandukoltam. Szörnyű látvány fogadott a hajam csomókban állt, és a tegnapi smink maradványok az arcomon foltokban díszelegtek, ráadásul a szemem alatt a táskák feketék voltak, mint egy élő hulla. Össze kellett kapnom magam, mielőtt bárki is meglát így. Lezuhanyoztam, megfésülködtem, és sminkeltem, igyekeztem eltüntetni a fáradság jeleit, ami lassan enyhült is. Hosszú barna hajamat, lazán összefogtam a fejem tetején, és már kész is voltam. A konyha felé indultam, és útközben a hűtő felé bedobtam két pirítóst a sütőbe, ami két- három perc múlva kész is lett. Kicsit dobáltam a forró kenyeret a tenyeremben, majd leraktam egy tányérra, és az asztalhoz sétáltam vele. Ledobtam magam az egyik székre és falatozni kezdtem, mint egy kis egér. Nagyokat haraptam a kenyérből, és lassan rágtam szét, élveztem az ízeket, majd egyszer csak lépteket hallottam meg a folyosó felől, és az ajtón Lara lépett be. Ki más is ronthatná el jobban ezt a csodálatos pillanatot, ha nem ő? 

- Jó reggelt. – köszöntem illedelmesen, persze amikor pont nem engem nézett, grimaszoltam egyet - kettőt a háta mögött. 

- Neked is. – válaszolt tömören. Nem beszélt velem túl sokat, sőt szinte egyáltalán semennyit. 

Harry fekete fölsője volt rajta, és bokszere, elég nevetséges látványt nyújtott, de megpróbáltam nem elröhögni magam. Miután végeztem a reggelimmel a mosogatóhoz sétáltam, és beleraktam a mosatlan tányéromat, mint aki jól végezte dolgát, majd elsétáltam, egyedül hagyva Larát a konyhában. Vetettem egy röpke pillantást az órára, hogy lássam, mikor megy Harry dolgozni, és mikor kezdődik az órám Louisal. Harry megy, Louis jön, tökéletes szervezés, bár nem tudom, még is meddig maradhat ez titokban, észrevétlenül