2013. szeptember 24., kedd

Kényszeres együttlét

Sziasztok! Nagyon szeretném nektek megköszönni a sok- sok kommentet ami az előző fejezethez társult...ha tudnátok mennyire boldoggá tesztek vele. Valamit a blogom elérte a 1000 megtekintést, aminek szintén nagyon örültem ugyan is ezresre váltott a mutató. Ennek megünnepelése miatt hoztam meg nektek az új részt. Továbbra is iratkozzatok fel, kommizzatok, mert nekem sokat jelent. Jó olvasást! :)   




- Szia. – mosolygott még mindig. Nem tudtam visszaköszönni, lefagytam, ami valószínűleg az arckifejezésemre is kihatott.
- Ennyire ijesztő lennék? – kérdezte. Az igazat megvallva igen, nagyon is ijesztő stílusa van. Egy kis erőt véve magamra, megszólaltam.
- Nem, dehogy. Gyere beljebb. - tártam ki még jobban az ajtót. Hozzám vágott egy “ kösz “ szócskát, majd beljebb jött. Nem kellett neki vezető, úgy csinált, mint aki már vagy ezerszer járt itt, magabiztosan lépkedett egyik szobából a másikba sétált, körül nézett. Lehetett volna legalább olyan kedves, hogy leveszi a cipőjét és nem járkál össze mindent. 
- És hol akarsz tanulni, itt a konyhába vagy az íróasztalnál?
- Nekem nyolc. - vágta le a táskáját az íróasztal mellé jelezve, hogy itt akar.


Leemelte a könyves polcomról néhány könyvet és az asztalra helyeztem, majd én is leültem.
Kicsit jobban magam alá húztam a székem, majd neki kezdtem az oktatásnak. Azt hiszem teljesen hidegen hagyta miről is beszélek. Figyelte minden egyes mozdulatomat, hihetetlen közel merészkedett hozzám. Az aurámba mászott, kissé zavaró érzés volt, ezért arrébb csúsztam a székemen jelezve, hogy nem vagyunk ennyire jóban. Megálltam és abba hagytam a beszédet.
- Mit is mondtál, miért rúgtak ki az előző sulidból?
- Nem mondtam. – válaszolt rezzenéstelen arccal.
- Tehát nem mondod el, rendben… akkor folytassuk a tanulást. – görnyedtem újra a könyvek felé, de közben végig azon gondolkodtam, miért is nem válaszol? Talán olyan múltja van amit fél elmondani, vagy nem akarja feleleveníteni a sok rosszat? Elég titokzatos, de mit rejtegethet? Majd később még kiderítem valahogy.
Folytattam a tanítást, néha-néha gyors pillantásokat vetettem az órára, mivel Harry nem soká haza jön, bár még van egy kis időnk érkezése előtt. Idegesítő, hogy Louis nem is a feladatra figyel, hanem helyette engem pásztáz, zavarba hoz, de most nincs menekülés. Furcsa, hogy meg se próbál beszélgetni. Felnéztem, hogy követi- e a oktatásom.
- Ezt érted? – szegeztem rá tekintetem.

 Egyértelműen bólintott, majd eltolta előlem a füzetet.
-  De, pihenőre van szükségem. – mondta és felállt az asztaltól.
Meghökkenve néztem rá ugyan is nehezemre esett elhinni, hogy a semmitől képes volt elfáradni.
- A fiú akivel laksz a barátod? – húzta fel az egyik szemöldökét.
- Nem, dehogy. Ő a testvérem, Harry. – mutattam az íróasztal sarkán elhelyezett fényképre, ami Harryt és engem ábrázolt. 
- Értem, ez esetben nincs barátod ugye? – tette fel az újabb kérdést felém. Ő nem mondd el semmit magáról, én miért tenném? Megmakacsoltam magam és kitértem a válasz elől.
- Miért érdekel? – kérdeztem vissza ravasz tekintettel.
- Csak kérdeztem, de van? – tette fel újra kissé erőszakosan a kérdést. 
Pimaszul elmosolyodtam, de nem válaszoltam.
- Talán elmondom, de előbb te válaszolj.
- Nincs, de lesz. –nézett újra végig rajtam. Azt hiszem, tudja, hogy minden egyes alkalommal zavarba hoz, és ráadásul még élvezi is a helyzetet, mivel egy féloldalas mosolyt villantott felém. Magabiztos, azt hiszi bárkit megszerez?! Ha ebben a tudatban él elég nagyon csalódás leszek neki.
- De most te jössz!
- Azt mondtam “ talán “. – villantottam meg újra a idegesítő mosolyt az arcomon, ami látszólag zavarta is. Igyekeztem elterelni a témát.
Idegesítő, hogy semmit nem oszt meg a magán életével kapcsolatban, de azt elvárja, hogy én válaszoljak mindenegyes kérdésére. Pár másodperces kínos hallgatás után igyekeztem megtörni a csendet.
- És kérsz esetleg valamit inni, vagy nem vagy éhes? – próbáltam felvenni egy mosolyt az arcomra.
- Nem kösz, de egy pillanatra kiszaladok az udvarra. – kezdett turkálni a táskájában, majd egy cigarettás doboz került elő belőle. Kisétált az előszobába, felvette a kabátját és kilépett az ajtón. Figyeltem a függöny mögül, és csak remélni tudtam, hogy nem vette észre, hogy most én bámulom őt. Szemeivel a földet pásztázta, nem tudom mi olyan érdekes rajta… A hamut néha le-lepöccintette ujjaival. Fogalmam sincs mi olyan jó a dohányzásba, és egyáltalán, hogy lehet ilyen szinten rászokni, hogy még két órát sem bír ki nélküle? Rossz szenvedély az ember csak beteg lesz tőle, és büdös. Nem elég koszos így is az egész környezetünk?
Louisnak néhány perc múlva sikerült végeznie, és az ajtó felé jött, igyekeztem elfutni az ablak elől, ahonnan figyeltem őt. Leültem a kanapéra, mintha végig itt ücsörögtem volna a szobába, majd egy zavart mosolyt villantottam felé. Gyanús pillantásokat vetett rám, majd visszaült a gurulós székre, és pörögni kezdett vele, mint egy gyerek.
- Amúgy folytathatjuk. – nézett rám nagy kék szemeivel.
Az asztal előtt díszelgő székhez futottam, majd ledobtam magam rá.
- Ezt akartam hallani. – mosolyogtam rá ajkaimat kezdte feltűnően nézni, mire én rögtön elfordultam, furcsán nézett valamiért másképp, mint eddig. Egy frusztrál lélegzetvétel hangját hallottam meg Louis felől, mintha ideges lenne. Megpróbáltam úgy tenni, mint aki tudomást sem vett erről a pillantásról, és a tanulásra kezdtem koncentrálni, hiszen azért van itt, nem másért. A könyvet elé toltam, és újból elkezdtem beszélni. Pár perc múlva megszólalt a telefonom, a kijelzőn Harry jelent meg.
- Ne haragudj, ez most felveszem. –mutogatva célozgattam a telefonra, majd felálltam és a szoba másik végébe sétáltam.
- Szia. – vettem fel.
- Szia, Anna! Úton vagyunk hazafelé.
- Ki az a többes szám? – értetlenkedtem, fogalmam sem volt, hogy kire gondol.
- Lara és én. – hangjából arra következtettem, hogy mosolyog.
- Oh, ő is jön? Ez remek, de sietek, szia. – tettem le, mielőtt válaszolt volna. Gyorsnak kellett lennem, Harry nem láthatja meg, hogy Louis itt van. Valahogy rá kell vennem, hogy haza menjen. Tarkómat fogva gondolkozni kezdtem a tervemen, gondoltam egyszerűen megmondom neki, hogy az órának vége, haza mehet, csak remélni tudom, hogy el is megy.
- Louis, az órának vége, elmehetsz!
- Végre…- dőlt hátra a székén a “ nagy “ munka után. Képzelem, hogy elfáradt.
- Haza mehetsz. – hangoztattam újra szavaimat, mivel láttam, hogy meg se mozdult.
- Azt akarod, hogy elmenjek. – nézett rám kissé furán, és szedelőzködni kezdett.
- Én nem is…- nem hagyta, hogy befejezzem.
- Dehogy nem akarod, látszik rajtad, hogy valamit titkolsz, de rendben elmegyek. – egyben idegesítőnek tartottam, hogy észre vette, hogy hazudok, bár be kell látni, nem vagyok a leg jobb a hazudozásokban. Másrészt megnyugtató volt hallani, hogy idő előtt elmegy.
- Sajnálom, csak sok a dolgom, de holnap ugyan így várlak.
- Itt leszek. – mondta miközben a cipőjét vette, majd felegyenesedett és egy mosolyt villantott. Be kell vallani iszonyatosan aranyos mosolya, van, olyankor nem tűnik annyira ijesztőnek, valahogy megcsillan rajta a kisfiús énje és játékosnak tűnik. Jól áll neki.
- Szia. – köszönt el és kinyitotta az ajtót. 
- Hello. – legyintettem felé a jobb kezem és bezártam utána az ajtót.
Elvégeztem pár dolgot mielőtt Harryék haza értek volna, ettem pár falatot, arcot mostam és egy kicsit pihentem. Pár percen belül halk lépteket hallottam a bejárati ajtó felől, izgatottan meneteltem ki az előszobánkba és vártam az ajtó nyitódását, hogy végre láthassam ki az a lány, akit Harry említett. Elsőnek a testvérem jelent meg az ajtó mögül, hogy mutassa hová teheti a kabátját és, hogy mutassa az utat. 

2013. szeptember 22., vasárnap

Átalakulás

Sziasztok!

Ahogy látjátok a blog kinézete teljesen átalakult. Szeretném megköszönni T. Mártii- nak a teljes átalakítást, nagyon hálás vagyok érte. Remélem mindenkinek tetszik. :) 

2013. szeptember 21., szombat

Nehéz feladat

Sziasztok!!! :) Nagyon boldog vagyok a plusz egy feliratkozóm miatt, ezért egy kicsit hosszabb részt kaptok. Remélem tetszik, ha igen akkor iratkozz fel oldalt, vagy kommizz. Aki cserét kér, írjon nekem chatbe. Jó olvasást! 





Szuper… tegnap elfelejtettem beállítani az ébresztőt, ami azt jelenti késésben vagyok, van tíz percem elkészülni. Nehéz lesz… kipattantam az ágyból és a fürdőszobába rohantam készülődni. Hosszú barna hajamra két percet szántam, épphogy ne legyen tiszta gubanc, kóc. A számba vettem a fogkefét és azzal kezdtem felöltözködni. Fogat mostam és közben még öltöztem is, ilyet is csak egy nő tud megtenni. Az időm fogytán volt, ezért az előszobába rohantam és az amúgy is kicsinek vélt cipőmet kezdtem felcibálni a lábamra, végre feljött amit egy nagy sóhajjal nyugtáztam, majd a kabátom ért és a kulcsomért nyúltam és már is kiléptem az utcára.



 Bezártam az ajtókat, majd nem törődve semmivel kezdtem sprintelni a buszmegálló felé. Néha-néha levegőhiányban kénytelen voltam megállni pár másodpercre. Már nem sok kellett hozzá, hogy lekésem a járatot, intettem a sofőrnek, hogy várjon meg. Úgy is tett, amiért egy hálás mosolyt küldtem felé, megmutattam a jegyem, majd ledobtam magam az egyik helyre. Táskámat kényelmesen az ölembe vettem és élveztem a lehetőséget, hogy végre újra kaptam levegőt. A testvérem Harry már rég elindult előttem, ahogy szokta ugyan is az ő órája hamarabb kezdődik, mit az enyém. Lassacskán a busznak is sikerült, még időben eldöcögnie az egyetem megállójához, ezért leszálltam és átfutottam az úttesten remélve, hogy nem fog váratlanul érni egy autó oldalról.



 Az öreg portás bácsi kinyitotta nekem az ajtót, majd köszönt. 

- Jó reggelt, Anna! Csak nem késésben? Öntől nem szokás ez. – mosolygott kedvesen az öreg. 
- Kivételes helyzet. Bocsánat. – mondtam, majd berohantam a teremben. Már majdnem mindenki ott volt, köztük természetesen Louis is, aki ugyan ott ült ahol tegnap. Fejét rögtön felemelte, amikor beléptem az ajtón, tekintete végig szalad rajtam, amíg le nem ültem. Próbáltam elkerülni vele a szemkontaktus, bár nehéz volt, mivel értelem szerűen, ha valaki rád néz, te visszatekintesz rá. Épphogy sikerült elfoglalnom a helyem, ott ahol tegnap is ültem, közel Louishoz.

 A tanár bejött és elkezdte a szokványos unalmas órát. Próbáltam koncentrálni, kizárni Louis hangoskodásait. Az óra nagyon lassan telt… Minden perc egy évezrednek tűnt, folyton az órát lestem tik- ták tik- ták. Pár percnyi beszéd, és feladat után az órának vége volt és lehetett haza menni.


 Leszaladtam a terem lépcsőzetein, majd ki akartam menni, de egy kéz fogta meg a vállam. 

- Mrs. Styles, kérem, várna, egy percet beszédem lenne önnel és Louisal. 
Fogalmam sincs, mit szeretne a tanár, de kíváncsian vártam kérését, de azért féltem is, hogy Louisal kapcsolatosan kér, majd valamit. Vajon mit akarhat? 
- Anna szeretnélek megkérni, hogy a vizsga előtt segíts Louisnak felkészülni, ugyan is ebből a tantárgyból nem áll a legfényesebben, nem mintha a többi jobban menne, de ha ez a teszt nem sikerül évet kell ismételnie. Tehát, mint az egyetem legjobb tanulóját, téged bíználak meg ezzel a feladattal. – 
Hogy mi? Én tanítsam pont őt? Félek a feladattól, de megpróbálom teljesíteni, amit kért  a tanár úr. Nyeltem egyet és elvállaltam. 
- Rendben, segítek. 
- Köszönöm Anna. –veregette meg óvatosan a vállamat a kedves öreg bácsi. – Beszéljétek meg az időpontokat egymás közt. – mondta, majd kiment a teremből.  
 Louis még mindig csak nézett…, miért van az, hogy mást képes megszólítani, de most meg nekem kell kezdeni? 
- És mikor érsz rá? – tettem fel a kérdést kissé rekedt hangon. Köhintettem egyet és vártam a válaszára.
- Rád bármikor. – mosolygott. Remek. Tehát megint én döntsek erről is. 
- Én hétvégénként rá érek, kettő körül. – mondtam egyhangúan, pedig ordítani tudtam volna miatta. 
- Oké, és nálad vagy nálam legyen? – tette fel a kérdést. Inkább nálam lesz, kitudja milyen körülmények vannak nála, főleg, ha egyedül lakik, nem pont úgy néz ki, mint aki egész nap otthon sepertél, igazi legénylak lehet…
- Inkább nálam. – mondtam félve. 
- Oké, akkor megadod a címed, vagy találjam, ki hol laksz? – tette fel a kérdést, gyorsan lediktáltam neki és kirontottam a teremből. Nem mertem hátra nézni, biztos voltam benne, hogy mögöttem van. A bejáratnál már ott volt a türelmetlennek látszó Harry, aki folyton az óráját nézte. Mikor észrevette, hogy jövök idegesen felnézett. 
- Hol voltál ennyi ideig? – fonta körbe a karjait maga körül. 
 - Bocsi. Volt egy kis elintézni valóm. – mondtam.
Harry megpillantotta Louist és azt hiszem rögtön felismerte. De jó…most kezdhetek magyarázkodni. 
- Nem azt mondtad, hogy nem ismered a srácot?! –húzta fel az egyik szemöldökét. 
- Nem is ismerem, nem tudtam, hogy ő is idejár. – próbáltam hazudni. Harry pár másod percig gyanúsan kémlelt, majd elindult a bejárat felé. Kitárta az ajtót és előre engedett. A látóhatáron, még ott volt Louis. Pár méterrel előttünk sétált ő is a megálló felé, kezében egy cigarettával. 



Holnap szombat van ami azt jelenti, hogy holnap jön kettőre Louis. Harry pont dolgozni fog, ami pont jó mivel nem kell magyarázkodnom, hogy Louis miért van nálunk, ha állítólag nem is láttam soha.  Lassan megérkeztünk a megállóba és kisétáltam az útra, hogy lássam, jön e busz. Még csak látó határon sem volt. Néha- néha gyors pillantást vetettem Louisra. Még mindig cigizett. Mélyeket szívott belőle, valamint a telefonján kezdett keresgélni, azt hiszem egy zenét. Berakta a fülhallgatót füleibe, majd eldobta a hamvadó cigi csikket. Néha ő is rám-rám nézett, de ez nála már megszokott. 



Észrevettem a távolban közeledő járműt ezért Harry elővette a farzsebében lévő bérletét ami,… hát elég megviselten nézett ki, koszos és gyűrött volt, talán még egy - két mosást is átélt. Felszállt és a sofőr felé mutatta, én ugyan így követtem példáját.  Leültünk, Louis rögtön a mögöttünk lévő sorba állapodott meg. Persze… hol máshol? A zene amit hallgatott kihallatszódott,  azt hiszem rock volt bár a zenei jártaságom  nem a legjobb, úgyhogy nem venném biztosra. Megcsapott a tegnapi ismerős illata. Arra lettem figyelmes, hogy a zene leáll. Azt hiszem hallgatózik a Harryvel folytatott beszélgetésem közben. Azt hiszi nem veszem észre? Bár végül is hallhatja, mert nem lényeges, nem titok. 

- És holnap mettől meddig dolgozol? –tettem fel a kérdést a tesómnak. Fél egytől olyan… ötig úgy tudom. Miért? 
- Csak kíváncsi voltam. – az igazat vallva nem csak puszta kíváncsiság volt. Tudnom kellett meddig lehet nálunk Louis, titokban akartam tartani Harry előtt. 
Az út további részében teljes csönd uralkodott az egész buszon. Összerezzentem egy éles hangra a hátam mögött. Louis telefonja csörrent meg, végre van alkalom, hogy én is hallgatózhassak kicsit. 
- Halló? – vette fel, és kissé halkan szólt bele, mintha nem akarná, hogy halljam, vagy más hallja. Persze Harrynek is most kellett fontos kapcsolatot ápolni velem, nem hiszem el! Maradjon már csöndben, nem túl sokat hallottam az egészből, de valami találkát beszélt meg mára valakivel. Remek… ezt elrontottad Harry. Szúrós tekintettel néztem rá, de észre se vette, csak mondta-mondta tovább. Feladva a reményt, hogy bármit is halljak az ablakon kifelé tekintve hallgattam Harry dögunalmas előadását. 



Louis még mindig beszélgetett a hátunk mögött, majd felállt és a szokásos megállójánál leszállt. Ameddig látóhatáron volt figyeltem merre megy, melyik utcán fordul le, nem tudom megmondani miért, de érdekelt. Szemeimmel teljesen eltévesztettem ugyanis egyre távolabb került. A következő a mi megállónk, ezért végre Harry is elhalkult és úgy döntött, hogy beszéd helyett inkább jelez. Mondanom sem kell támogattam ötletét és követtem egészen hazáig, mint egy engedelmes kis kutya.



 Beléptünk az ajtókon és a konyhába sétáltam. Hihetetlenül éhes vagyok, egész nap nem is ettem semmit. Kinyitottam a hűtőt és elég rossz látvány fogadott. Szinte teljesen üres volt, csak egy alig felismerhető sajt és néhány gyümölcs díszelgett benne. Ez undorító, nem hiszem el, hogy Harry nem képes tisztán tartani azt ahová az ételt rakjuk, azért ennyire lehetne igényes. Elförmedt arccal dobtam ki a hűtőnk tartalmát. Egyetlen ehető joghurt volt, amit szinte rögtön megettem, bár egyáltalán nem lett teltség érzetem tőle. Nálunk gyakori, hogy nincs étel ugyan is mind a ketten lusták vagyunk elmenni és bevásárolni. Vállat vontam és a szobám felé vettem az irányt kicsi lábaimmal. Próbáltam felkészülni arra, hogy holnap Louis “ meglátogat“ engem. Elraktam pár dolgot amiket nem szívesen mutatok meg senkinek, főleg Louisnak nem. Miután elrakodtam minden személyes tárgyam, fáradtan ütem le az ágyam sarkára, majd el is dőltem rajta. Nem volt szándékomban már is elaludni, csak feküdtem… 


Sikerült elaludnom pedig nem akartam, sok dolgot szerettem volna még elintézni. Megpróbáltam elvégezni a tegnapi teendőim, elővettem a nehéz könyveket és kikészítettem egy plusz széket az asztal mellé, valamint csináltam egy limonádét. Elégedetten néztem végig az asztalon lévő dolgokra, azt hiszem ez remek fogadatás lesz. Szeretek mindenre előre jól felkészülni, egy rendszert tarok a fejemben mindenről, másképp már élni se tudnék. Észrevettem, hogy az idő kissé elszaladt és még mindig a tegnapi ruhámba vagyok, amibe sikerült elaludnom, ezért lábaim a gardrób szobai szekrényemhez vezettek. Kiválasztottam egy kényelmes ruhát, és felöltöztem. Feldobtam egy laza otthoni sminket, és meg fésülködtem még is csak fiú jön, jól kell kinézzek… Pont az utolsó simításokat végeztem magamon amikor a csengő éles hangjára lettem figyelmes. Tudtam ki az. Kicsit feszülten, gyenge gyomor görccsel közelítettem meg az ajtót. Minden egyes lépésem olyan volt, mintha tűre lépnék, minden egyes lépésemen gondolkodtam. Féltem. Mi lesz most? Már a második csengő volt, fogytán a türelme muszáj kinyitnom. Egy erőltetett mosolyt vittem fel az arcomra és kitártam az ajtót.  Előttem állt és egy hatalmas mosolyt villantott felém. 


2013. szeptember 19., csütörtök

Furcsa meglepetés

Sziasztok! :) Meghoztam az új részt ami remélem tetszik, majd nektek és nem hiába gürcöltem vele ilyen sokat. Szeretnék kapni visszajelzéseket, úgyhogy bátran kommizzatok, vagy iratkozzatok fel oldalt. Köszönöm, és jó olvasást! :)


Lassan egymás mellett haladva mentünk végig a keskeny járdán, egészen a buszmegállóig. Az úton lévő kövek közti résekre nem léptem, egyfajta játék ez nálam. Harry figyelte ahogyan ügyesen lépkedek a köveken, mint egy gyerek, úgy is éreztem magam, de valahogy akkor is elkellett ütni az utat. Nem túl sok idő múlva megérkeztünk a megállóba és a távolba figyeltük a már láthatóvá vált buszt. Iszonyatosan lassan döcögött a kátyúkkal teli úton, végül csak elért ide is. Kerekei nyikorogni kezdtek a hirtelen fékezésre, majd ajtaja is kinyíltak. Kissé ugrándozó léptekkel pattantam fel a járműre, majd kerestük egy kétszemélyes helyet Harryvel.

 Leültünk, én voltam az ablak felöli oldalon. A busz elindult én pedig körbe néztem a többi ember arcán, ismerős tekintetet véltem felfedezni. Ez hihetetlen! Nem akartam elhinni, hogy megint őt látom. Sötét tekintetéről rögtön felismertem, Louis...Próbáltam úgy tenni, mint aki észre se vette, kifelé tekingettem az ablakon, de éreztem, hogy figyel.


Egy éles szúrás éreztem meg az oldalamon, mire kicsit megugrottam, Harry bökött oldalba. 

- Az a srác folyamatosan téged bámul. – mondta Harry, majd rosszalló tekintettel figyelte ő is Louis.  Próbáltam nem elnevetni magam Harry arckifejezésén, de nehezen ment. Tudtam, hogy bámul, éreztem. Hirtelen felállt és elég közel előttem állt, le akart szállni, de tekintetével még mindig engem pásztázott. Cigaretta füst és némi férfi parfüm illata csapta, meg az orrom. 



Végig néztem egész megjelenésén, egy fekete csőnadrág volt rajta, zsebében egy doboz cigivel és egy telefonnal, vállán féloldalasan egy táska volt ami teli volt firkálva, biztosan unatkozott. Kezén tetoválások díszelegtek, különböző formák, és jelképeket ábrázolt.  

Tekintetem megakadt egy ’ mindörökké ’ feliratú tetováláson ami átvolt húzva egy vékony vonallal. Mit jelenthet? Gondolkozásomból az zökkentett ki, hogy Louis lelépett az első lépcsőfokon, majd leszállt.
- Ismerted ezt a fiút? – tette fel váratlanul a kérdést Harry. 
- Nem, dehogy! - 
Igen hazudtam! Nem kell, hogy tudjon róla…, már azon felidegesítette magát, hogy Louis az egész úton engem nézett.  Egyébként is semmi köze hozzá, nagy vagyok már, meg tudom védeni magam, önállóságra kell törekednem, nem bújhatok folyton a testvérem mögé, mint egy félős kis gyerek! Mire észhez kaptam gondolatmenetemből, már a nekünk megfelelő megálló következett, ezért Harry felállt és jelzett, hamar követtem én is és megálltunk az ajtó előtt, vártuk, hogy végleg leálljon a jármű. 



Az ajtók kinyíltak és lelépkedtünk a lépcsőfokokon. Az a rövid utat is ami a házunkig tartott nevetgélve, lökdösődve ütöttük el, mint egy örült testvérpár. Megérkeztünk a alacsony kerítéssel körbe kerített házacskánkhoz. Nem túl nagy, de nekünk tökéletes megfelelő. Harry a kulcscsomóval kezdett babrálni, sokáig tartott még megtalálta a kapunyitót. A zár kattant, majd az ajtó nyikorogva kitárult előttünk. A bejárati ajtóval ugyan ezt a műveletet végezve sikeresen bejutottunk a házba. A táskámat ledobtam a sarokba, majd befutottam kicsi szobámba. Elterültem egyszemélyes ágyamon és meredten néztem a falat, mit akinek ez a legjobb időtöltése lenne. 

Ajtóm felöl kopogtatást hallottam meg, ami valószínűleg Harrytől származott.
- Szabad! – ordítottam. Először kócos haja bukkant fel az ajtó mögül, majd ő maga is kezében egy forró kakaóval. Gyorsan felültem az ágyamon, hogy átvehessem a bögrét amit nekem szánt. 
- Köszönöm. – néztem rá hálás tekintettel, majd belekortyoltam a poharamba. Harry leült az ágyam szélére és szemeit rám szegezte, de nem szólt senkit, mint aki nem találta a szavakat… 



Próbáltam megtörni a csendet, ami Harry miatt keletkezett. 

- És…hogy vagy? – kérdeztem.
- Ennél gyengébb kérdést nem tudtál volna feltenni?! – nevetett fel Harry. 
- Sajnálom, nem tudtam mit tenni. – mosolyogtam rá kínosan.
Egyébként azért jöttem, mert szeretnék megbeszélni veled egy nagyon fontos dolgot…
- Te jó ég Harry megijesztesz, mondd már! 
Még a lélegzetemet is visszafojtottam, nem tudtam mit szeretne elmondani, de elég komolynak hangzott ez a mondtad pont az ő szájából. Iszonyatosan lassan kezdett beszélni. 
- Hát van egy dolog amit még nem mondtam el neked, de már itt az ideje. Van egy lány akivel megismerkedtem a neve Lara, nem akartam elmondani, mert nem hittem, hogy valaha is összejövök vele. Nagyon rendes lány, majd bemutatom neked. 
- Hogy mi?! Harry barátnőd van és még csak meg se említetted?! Hihetetlen vagy. – mosolyogtam. Őszintén mondom nagyon örültem, hogy végre neki is van valakije. 
- De azért haragszom amiért nem szóltál róla semmit. – próbáltam durcás arcot vágni.  
- Ne haragudj. Tényleg remek lány, majd megismered. – jött közelebb boci szemekkel, majd a homlokomra adott egy puszit és kiment a szobából.



 Egy törölközőért indultam a szekrényem felé, majd elmentem zuhanyozni. A kulcsot elfordítottam a zárban és elkezdtem lehámozni magamról a ruháim. Meztelenül álltam a forró kád víz elé. Leültem a kád sarkára, majd először csak a lábujjamat dugtam bele, hogy szokjam, majd fokozatosan mentem egyre beljebb. Egész testem bizseregni, zsibbadni kezdett a forróság miatt, egész nap arra vártam, hogy végre hazaérjek és kicsit ellazulhassak és pihenhessek. 


Már lassan egy órája ültem a forró vízben mikor észbe kaptam, hogy ki kéne már szállnom. Iszonyatos nehéz volt kiszállni a forróságból, de végül sikerült. A törölközőért nyúltam és magam köré csavartam. A tükrön lecsapódott pára miatt semmit nem láttam magamból ezért egy kicsit letöröltem kezemmel, épp, hogy lássak magamból valamennyit. A fogkefémért nyúltam és elkezdtem mosni a fogaim. Furcsa szokásomhoz híven minden oldalon negyvenháromszor húztam át a sörtéket, furcsa szokás, de tényleg számolom magamban. Mikor már teljesen tisztára suvickoltam őket visszaraktam és kimentem a fürdőből egyenesen a ruhás szekrényemhez vettem az irányt. Kiemeltem belőle tiszta pizsamámat és felöltöztem, majd az ágyamhoz slattyogtam. Leoltottam az össze villanyt és bekuckóztam magam a takarók közé. 
- Jóéjszakát! – ordítottam át Harrynek a szomszéd szobába. 
- Neked is. – jött hamar a válasz.   
Elégedetten hunytam le a szemem és próbáltam elaludni. 


2013. szeptember 16., hétfő

Ijesztő idegen

Sziasztok meghoztam az első részt, kicsi rövidre sikeredett, de remélem elnyeri a tetszéseteket! :) Kérlek írjatok kommentet, hogy tetszett az első részt,lássam a visszajelzéseket. Bár nincs komment határ, de nagyon jól esne pár szó! :) Jó olvasás! 


Kora reggel az órám szokatlan, irritáló hangjára lettem figyelmes amitől szemeim szinte rögtön kipattantak. Szerda van, ami egy dolgot jelent egy egyetemistának. Gyakorlat. Gyakorlat egy héten háromszor van, és minden diák utálja, ahogy én is. Korán kell kelni, és olyan emberekkel lenni, akiket alig ismersz. Igazi átok egy olyan lánynak aki nehezen ismerkedik.
 Lassan felkeltem az ágyból és körülnéztem kicsi szobámba. Minden úgy volt ahogy tegnap hagytam… a ruhák pontosan összehajtva díszelegtek a székemen amit még tegnap készítettem ki, és a mamuszom is szorosan egymás mellett hevertek az ágyam tövében. Beledugtam kicsi lábam és élveztem a meleget adó szőrmés bélést. Kezembe vettem a ruháim és a fürdőszoba felé vettem utam


 Lomhán csoszogva beértem és felkapcsoltam a villanyt. A csapból megengedtem a hideg vizet, az apró kezeimet közvetlenül alá tartottam, majd lemostam az arcomat. Így a reggeli fáradság is lassan enyhült. Elintéztem a reggeli teendőim a szokásos módon.
 Ugyan olyan volt ez a nap is, mint a többi, unalmas hétköznap, amit már vagy ezerszer átéltem. Sikerült elkészülnöm viszonylag időben, ezért felvettem a kabátom és a táskát a vállamra akasztottam.
 Kiléptem a házból és rettentő hideg őszi reggellel találtam szembe magam. Kis városunkra hatalmas köd ült, az utca hidegnek és barátságtalannak tűnt. Próbáltam nem tudomást venni a szörnyű hidegről, ezért elindultam a buszmegállóba. Közel volt hozzánk, még is egy évszázadnak tűnt oda vonszolni magam. Az egész nap nyomasztó volt, más, mint a többi. Végre megérkeztem a megállóba üres volt. A menetrendhez sétáltam, és összeszűkített szemekkel futottam végig a sorokat, végül megállapítottam, hogy 5 perc múlva érkezik a nekem megfelelő járat. Addig is leültem a kicsi vas padra ami a buszmegállóba volt elhelyezve. Nyomogatni kezdtem a telefonom, hogy elüssem ezt a hosszú öt percet. Motor hangra lettem figyelmes, majd a ködből kezdett kirajzolódni a busz alakja.
 Gyorsan előkotortam a táskám aljából a jegyem, majd felpattantam a járműre. Legyintettem egyet a már jól ismert sofőrnek, majd lehuppantam az egyik helyre. Körülöttem szinte minden ember kómás, sápadt arccal meredt maga elé, vagy éppen ki az ablakon, ahonnan fürkészték az utat. Mindenki elgondolkodott, ezt észre lehetett venni. Senki nem figyelt a másikra, csakis saját magukra. Ha egy pillanatra megállt a jármű, például a piros jelzőlámpa miatt, akkor grimaszoltak egyet-kettőt.

Lassan elértem az egyetem megállójához, ezért felálltam és jeleztem leszállási szándékom. A busz lassított, majd teljesen megállt. Lassan, óvatosan szálltam le ugyani is hajlamos vagyok elesni. Sikeresen megérkeztem az egyetemhez, megálltam és leolvastam az egyetem nevét, majd nyeltem egyet és beléptem a hatalmas ajtón. Az emberek hemzsegtek, egy fogpiszkálónak nem volt hely a földön. Körülnéztem és felmértem, hogyan tudnék leghamarabb eljutni a faliújsághoz, majd elkezdtem betolakodni a tömegbe vagy száz ember lábán átlépve. Amilyen gyorsan csak tudtam leolvastam a nevem mellett lévő teremszámot, majd futottam is ki a tömegből. Bementem a terembe, ami hatalmas volt. A székek fokozatosan, egyre feljebb voltak elhelyezve. A falak fehérek voltak, a környezet rideg. Én voltam az első aki bejött. Minden lépésem visszhangzott a terem üressége miatt. Felsétáltam a lépcsőn és a terem leghátsó sorában állapodtam meg.  Vártam, hogy elkezdődjön az óra,… az emberek lassan kezdtek megérkezni a gyakorlatra. Mindenki arcát megfigyeltem, unottak voltak és teljesen hidegen hagyta őket, hogy be kellett jönni. Lassan megérkezett mindenki és a tanár is belépett oldalán egy kissé ijesztően túl tetovált  fiúval. Valamiért úgy éreztem, hogy ő különleges, nem egy átlagos ember. Szemében látszott a játékosság még is ijesztő. A tanár körbe nézett a teremben, felmérte a körülbelüli létszámot majd megszólalt.

- Szép jó napot minden megjelent diákunknak, szeretném bemutatni az új szaktársatokat, a neve Louis Tomlinson. – mondta a ősz hajú öreg úr. Tehát a neve Louis. Nem tudom miért, de sikerült felkelteije az érdeklődésem furcsa modorával. Louis unottan körbe nézett az osztályon, tekintete megakadt rajtam. Kicsit elszégyelletem magam, majd szemeim gyorsan elkaptam róla. A tanár úr legyintett Louis felé, hogy keressen magának helyet. Kissé csoszogva elindult és ő is a leghátsó sorban talált helyet. Én is szélen ültem ahogy ő. Az óra elkezdődött. Volt aki figyelt, volt aki telefonozott vagy épp mással foglalta el magát.  A jogi egyetemen már akkor hármas vagy, ha nem alszol el órán. Hirtelen hangos nevetésre lettem figyelmes ami Louistól származott.

- Hé, jó a feneked ebben a cipőben. – mondta Louis a mellette ülő lánynak. A csaj értelmetlenül nézett rá. – Tényleg! Ha ilyen seggem lenne egész nap a kezemen ülnék. – folytatta. A lány jobbnak látta, ha arrébb ül pár székkel… szerencsétlen. Halk megfigyelője voltam a történteknek, örültem, hogy nem lettem Louis áldozata. Utálok középpontban lenni, engem már az is zavart, ha rám nézett, pillantásai égetőek voltak. Miért figyel? Próbáltam nem tudomást venni róla és tekintetemet a tanárra szegeztem, de pár másodperc múlva újabb hang csapta meg a fülem. A hang irányába kaptam a fejem, persze! Ki más lenne? A tanár úr kicsit hangosabbra vette a hangját, majd megállt.
- Mr. Tomlinson. Kérhetném, hogy halkítsa lejjebb azt a kütyüt?- tolta le a szemüvegét egészen az orra hegyére az öreg úr.
 - Tanár úr, hangos aláfestő zene nélkül nem játék a játék. Próbálja csak ki! – nyújtotta a mobilt az ősz hajú embernek. Az öreg úr elmosolyodott, majd megszólalt:
- Kihagyom, köszönöm. -

 Ezek után nagyjából Louis is elhalkult. Nem hiszem el! Vajon mennyi protekciót fizetett, hogy bekerüljön ide?! Utálom, ha kivételeznek valakivel a pénze miatt. A szegények megszenvednek a céljuk ért, a gazdagoknak mindent alájuk tesznek, igazságtalanság… Gondolataimat próbáltam visszaterelni az órára, bár nehezen sikerült, mert Louis mellettem folyton káromkodásba tört ki, ha elveszítette a játékot. Idegesít, de még is sikerült neki felkelteni az érdeklődésem, valami nem hagyja, hogy ne ráfigyeljek. Lassan teltek a percek, folyton az órára vetettem pillantásaim, hogy kiléphessek a teremből. Frusztráltnak éreztem magam mellette, pedig még nem is ismerem, de kicsit sem szimpatikus, megijeszt. Megszólalt a csengő és amilyen gyorsan próbáltam szabadulni, éreztem, hogy valami nem lesz rendben, ha itt tovább maradok. Kiléptem a teremből és Harry terme felé vettem az utam. Még nem végeztek, ezért leültem a kispadra ami a terem ajtaja előtt volt elhelyezve. A folyosó kihalt volt, amint lehetett mindenki hazament. Pár percen belül kilépett az első ember az ajtón, majd utána libasorban a többi. Végül megláttam testvérem kócos csoki barna színű hajat, és a szikrázó zöld szemeit. Harry rám szegezte tekintetét, majd egy mosollyal nyugtázta jelenlétem. Megkönnyebbülés volt őt látni, mellette mindig biztonságban érzem magam, mosolya teljesen megnyugtatott. Közelebb létem hozzá és szorosan átöleltem.

- Csak nem hiányoztam? – tette fel gúnyosan a kérdést, egy pimasz mosoly kíséretében.
- Dehogy is. – toltam el magamtól nevetve. Utálom bevallani bárkinek is, ha hiányzik, vagy ha szeretem. Ezeket nem kimondani kell, inkább érezni. Mondani könnyű, de ezeknek nem szabad csak üres szavaknak lenniük. Szemeimmel folyton az ijesztő idegent kerestem Louist. Valamiért azt reméltem, hogy még itt lesz és rám vár, de tévedtem. Harryvel az egyetem kijárata felé siettünk. Elmeséltük egymásnak a napunkat, de Louisról egy szót sem szóltam, nem kell tudjon róla.

2013. szeptember 10., kedd

Prológus

A nevem Anna Styles, 20 éves vagyok. A bátyámmal, Harryvel élek egy Doncaster nevezetű, közepes méretű városban. A szüleink rendezték így mindezt, hogy itt éljünk, és hogy bekerüljünk egy elég nívós egyetemre. Állításuk szerint a mai világban már csak az okos, felelősségteljes felnőttek állhatják meg a helyüket, ezért is küldtek minket erre a helyre. Minden vágyuk, hogy a gyerekeik sokra vigyék az életben, csak mint ők. Én próbálok megfelelni magas elvárásaiknak, bár elég nehéz. Az iskolában tipikusan "A jó kislánynak" vagyok beállítva, mind a tanárok mind a diákok szemszögében. Harryvel, egyetlen bátyámmal, ritka testvéri kapcsolatot ápolunk, mindig számíthatunk egymásra. Nagyon szoros köztünk a kötelék. Harry néha túlságosan is beleéli magát a megfelelő testvér szerepbe, hajlamos túlzásba vinni a dolgokat. Hogy miért? Azt hiszem azért vannak a nagy tesók, hogy megvédjék a kisebbet. Egy iskolába járni Harryvel kiváltság egy olyan lánynak, mint én. Nehezen ismerkedek és barátkozom. Egy antiszociális embernek vallom magam, hiszen nem is igazán vágyom a társasára. Harry az egyetem mellett dolgozik is, hogy ki tudjuk fizetni a lakbért és a tanuláshoz szükséges dolgokat. Nem élünk a legjobban, de panaszkodásra sincs okom, mivel mindenből megvan az alap, a létfontosságú.

Szóval mi ketten remekül elboldogultunk, éltük a hétköznapi, már-már unalmasnak mondható életünket, de egy napon minden fenekestül felfordult… Jött egy személy aki hatással volt rám. Hogy miféle hatással? Ő képes volt engem befolyásolni, miatta nagy változásokon mentem keresztül, legfőképp személyiségileg. Sosem tudnám őt gyűlölni emiatt és talán semmi miatt. Hihetetlen, hogy odavagyok egy olyan emberért, aki ezzé tett.