Kényszeres együttlét

Sziasztok! Nagyon szeretném nektek megköszönni a sok- sok kommentet ami az előző fejezethez társult...ha tudnátok mennyire boldoggá tesztek vele. Valamit a blogom elérte a 1000 megtekintést, aminek szintén nagyon örültem ugyan is ezresre váltott a mutató. Ennek megünnepelése miatt hoztam meg nektek az új részt. Továbbra is iratkozzatok fel, kommizzatok, mert nekem sokat jelent. Jó olvasást! :)   

- Szia. – mosolygott még mindig. Nem tudtam visszaköszönni, lefagytam, ami valószínűleg az arckifejezésemre is kihatott.

- Ennyire ijesztő lennék? – kérdezte. Az igazat megvallva igen, nagyon is ijesztő stílusa van. Egy kis erőt véve magamra, megszólaltam.

- Nem, dehogy. Gyere beljebb. - tártam ki még jobban az ajtót. Hozzám vágott egy “ kösz “ szócskát, majd beljebb jött. Nem kellett neki vezető, úgy csinált, mint aki már vagy ezerszer járt itt, magabiztosan lépkedett egyik szobából a másikba sétált, körül nézett. Lehetett volna legalább olyan kedves, hogy leveszi a cipőjét és nem járkál össze mindent. 

- És hol akarsz tanulni, itt a konyhába vagy az íróasztalnál?

- Nekem nyolc. - vágta le a táskáját az íróasztal mellé jelezve, hogy itt akar.

Leemelte a könyves polcomról néhány könyvet és az asztalra helyeztem, majd én is leültem.

Kicsit jobban magam alá húztam a székem, majd neki kezdtem az oktatásnak. Azt hiszem teljesen hidegen hagyta miről is beszélek. Figyelte minden egyes mozdulatomat, hihetetlen közel merészkedett hozzám. Az aurámba mászott, kissé zavaró érzés volt, ezért arrébb csúsztam a székemen jelezve, hogy nem vagyunk ennyire jóban. Megálltam és abba hagytam a beszédet.

- Mit is mondtál, miért rúgtak ki az előző sulidból?

- Nem mondtam. – válaszolt rezzenéstelen arccal.

- Tehát nem mondod el, rendben… akkor folytassuk a tanulást. – görnyedtem újra a könyvek felé, de közben végig azon gondolkodtam, miért is nem válaszol? Talán olyan múltja van amit fél elmondani, vagy nem akarja feleleveníteni a sok rosszat? Elég titokzatos, de mit rejtegethet? Majd később még kiderítem valahogy.

Folytattam a tanítást, néha-néha gyors pillantásokat vetettem az órára, mivel Harry nem soká haza jön, bár még van egy kis időnk érkezése előtt. Idegesítő, hogy Louis nem is a feladatra figyel, hanem helyette engem pásztáz, zavarba hoz, de most nincs menekülés. Furcsa, hogy meg se próbál beszélgetni. Felnéztem, hogy követi- e a oktatásom.

- Ezt érted? – szegeztem rá tekintetem.

 Egyértelműen bólintott, majd eltolta előlem a füzetet.

-  De, pihenőre van szükségem. – mondta és felállt az asztaltól.

Meghökkenve néztem rá ugyan is nehezemre esett elhinni, hogy a semmitől képes volt elfáradni.

- A fiú akivel laksz a barátod? – húzta fel az egyik szemöldökét.

- Nem, dehogy. Ő a testvérem, Harry. – mutattam az íróasztal sarkán elhelyezett fényképre, ami Harryt és engem ábrázolt. 

- Értem, ez esetben nincs barátod ugye? – tette fel az újabb kérdést felém. Ő nem mondd el semmit magáról, én miért tenném? Megmakacsoltam magam és kitértem a válasz elől.

- Miért érdekel? – kérdeztem vissza ravasz tekintettel.

- Csak kérdeztem, de van? – tette fel újra kissé erőszakosan a kérdést. 

Pimaszul elmosolyodtam, de nem válaszoltam.

- Talán elmondom, de előbb te válaszolj.

- Nincs, de lesz. –nézett újra végig rajtam. Azt hiszem, tudja, hogy minden egyes alkalommal zavarba hoz, és ráadásul még élvezi is a helyzetet, mivel egy féloldalas mosolyt villantott felém. Magabiztos, azt hiszi bárkit megszerez?! Ha ebben a tudatban él elég nagyon csalódás leszek neki.

- De most te jössz!

- Azt mondtam “ talán “. – villantottam meg újra a idegesítő mosolyt az arcomon, ami látszólag zavarta is. Igyekeztem elterelni a témát.

Idegesítő, hogy semmit nem oszt meg a magán életével kapcsolatban, de azt elvárja, hogy én válaszoljak mindenegyes kérdésére. Pár másodperces kínos hallgatás után igyekeztem megtörni a csendet.

- És kérsz esetleg valamit inni, vagy nem vagy éhes? – próbáltam felvenni egy mosolyt az arcomra.

- Nem kösz, de egy pillanatra kiszaladok az udvarra. – kezdett turkálni a táskájában, majd egy cigarettás doboz került elő belőle. Kisétált az előszobába, felvette a kabátját és kilépett az ajtón. Figyeltem a függöny mögül, és csak remélni tudtam, hogy nem vette észre, hogy most én bámulom őt. Szemeivel a földet pásztázta, nem tudom mi olyan érdekes rajta… A hamut néha le-lepöccintette ujjaival. Fogalmam sincs mi olyan jó a dohányzásba, és egyáltalán, hogy lehet ilyen szinten rászokni, hogy még két órát sem bír ki nélküle? Rossz szenvedély az ember csak beteg lesz tőle, és büdös. Nem elég koszos így is az egész környezetünk?

Louisnak néhány perc múlva sikerült végeznie, és az ajtó felé jött, igyekeztem elfutni az ablak elől, ahonnan figyeltem őt. Leültem a kanapéra, mintha végig itt ücsörögtem volna a szobába, majd egy zavart mosolyt villantottam felé. Gyanús pillantásokat vetett rám, majd visszaült a gurulós székre, és pörögni kezdett vele, mint egy gyerek.

- Amúgy folytathatjuk. – nézett rám nagy kék szemeivel.

Az asztal előtt díszelgő székhez futottam, majd ledobtam magam rá.

- Ezt akartam hallani. – mosolyogtam rá ajkaimat kezdte feltűnően nézni, mire én rögtön elfordultam, furcsán nézett valamiért másképp, mint eddig. Egy frusztrál lélegzetvétel hangját hallottam meg Louis felől, mintha ideges lenne. Megpróbáltam úgy tenni, mint aki tudomást sem vett erről a pillantásról, és a tanulásra kezdtem koncentrálni, hiszen azért van itt, nem másért. A könyvet elé toltam, és újból elkezdtem beszélni. Pár perc múlva megszólalt a telefonom, a kijelzőn Harry jelent meg.

- Ne haragudj, ez most felveszem. –mutogatva célozgattam a telefonra, majd felálltam és a szoba másik végébe sétáltam.

- Szia. – vettem fel.

- Szia, Anna! Úton vagyunk hazafelé.

- Ki az a többes szám? – értetlenkedtem, fogalmam sem volt, hogy kire gondol.

- Lara és én. – hangjából arra következtettem, hogy mosolyog.

- Oh, ő is jön? Ez remek, de sietek, szia. – tettem le, mielőtt válaszolt volna. Gyorsnak kellett lennem, Harry nem láthatja meg, hogy Louis itt van. Valahogy rá kell vennem, hogy haza menjen. Tarkómat fogva gondolkozni kezdtem a tervemen, gondoltam egyszerűen megmondom neki, hogy az órának vége, haza mehet, csak remélni tudom, hogy el is megy.

- Louis, az órának vége, elmehetsz!

- Végre…- dőlt hátra a székén a “ nagy “ munka után. Képzelem, hogy elfáradt.

- Haza mehetsz. – hangoztattam újra szavaimat, mivel láttam, hogy meg se mozdult.

- Azt akarod, hogy elmenjek. – nézett rám kissé furán, és szedelőzködni kezdett.

- Én nem is…- nem hagyta, hogy befejezzem.

- Dehogy nem akarod, látszik rajtad, hogy valamit titkolsz, de rendben elmegyek. – egyben idegesítőnek tartottam, hogy észre vette, hogy hazudok, bár be kell látni, nem vagyok a leg jobb a hazudozásokban. Másrészt megnyugtató volt hallani, hogy idő előtt elmegy.

- Sajnálom, csak sok a dolgom, de holnap ugyan így várlak.

- Itt leszek. – mondta miközben a cipőjét vette, majd felegyenesedett és egy mosolyt villantott. Be kell vallani iszonyatosan aranyos mosolya, van, olyankor nem tűnik annyira ijesztőnek, valahogy megcsillan rajta a kisfiús énje és játékosnak tűnik. Jól áll neki.

- Szia. – köszönt el és kinyitotta az ajtót. 

- Hello. – legyintettem felé a jobb kezem és bezártam utána az ajtót.

Elvégeztem pár dolgot mielőtt Harryék haza értek volna, ettem pár falatot, arcot mostam és egy kicsit pihentem. Pár percen belül halk lépteket hallottam a bejárati ajtó felől, izgatottan meneteltem ki az előszobánkba és vártam az ajtó nyitódását, hogy végre láthassam ki az a lány, akit Harry említett. Elsőnek a testvérem jelent meg az ajtó mögül, hogy mutassa hová teheti a kabátját és, hogy mutassa az utat.