Szembesítés

Sziasztok! :) Először is, nagyon szeretném megköszönni a kommentek rekord döntését, ugyanis az előző részhez társult kommik száma lett eddig a legtöbb! Aztán... Nagyon örültem, hogy a blog elérte a 20.000 nézettséget, amit szintúgy nagyon köszönök! Remélem, az új rész is elnyeri, majd a tetszéseteket, ha igen kérlek titeket továbbra is jelezzétek nekem. Jó olvasást! <3 :)

Anna szemszöge: 

Napok teltek el a történtek óta, de még mindig annyira a hatása alatt vagyok a dolgoknak, mint abban a percben, amikor valószínűleg utoljára láttam Louist. A tekintete beleégett az emlékezetembe, és minden gondolatomban őt látom. Három évet kapott, ami pontosan elég ahhoz, hogy mindketten elfelejtsük egymást, és új életet kezdhessünk valaki mással… Lehet, hogy pár év múlva már csak mosolyogva emlékezünk vissza egymásra, de most még elég nehéz helyzetben érzem magam. Miért nem tudok, a nélkül rágondolni, hogy egy könnycsepp se csorduljon az arcomon? Miért esik olyan nehezemre elfelejteni őt, amikor annyira szenvedést okozott nekem? A választ azt hiszem, magamba kell megkeresnem. 

A viselkedésem kezd gyanús lenni Harrynek is, nem tudom tovább magamba tartani, már nincs kinek elmondanom, és lassan úgy érzem, felroppanok a bennem lévő stressz miatt. 

Könnyes szemeimről egy pislogással gyűrtem le az összegyülemlett könnycseppeket, ami az arcomra folyt. Kezeimmel letöröltem az elfolyt szemfesték maradványokat, majd a tükörhöz sétáltam, és sírástól duzzadt szemeimet kémleltem, amit a hideg csapvízzel próbáltam enyhíteni. Kócos hajamba túrtam, majd elhagytam a szobámat, és a konyha felé vettem az irányt, egy pohár vízért. A konyhában megpillantottam Harryt, aki meglepetten tapasztalta, hogy képes voltam elhagyni a szobámat. 

- Anna, csináltam kaját. Egyél! – nézett rám Harry nagy zöld szemeit meresztgetve, miközben a mikro felé mutogatott. 

- Úgy érted, meg mikrózod a gyors kaját? –húztam fel a szemöldököm Harryre nézve, mire elmosolyodott. 

- Csak kedves próbálta lenni. – emeli fel kezét megadóan Harry, én pedig megforgattam szemeim. 

- Kihagyom, köszi. – mondtam, és a csaphoz menetem, majd a kezemben tartott pohárba hideg vizet engedtem.

- Nem kérdés volt, muszáj enned Anna, teljesen sápadt vagy, és alig eszel valamit. Elmondanád, hogy még is mi bajod van?! – dobja le az asztalra a forró ételt Harry, majd széttárt kezekkel nézett rám, én pedig éreztem, ahogy újra előtörnek az érzelmeim a durva beszéd hallatán. Könnybe lábadt szemeim a plafonra nézve próbáltam visszatartani, ameddig csak lehetett, de úgy látszik lebuktam. Harry ijedten kémlelte arcomat, majd kezeit lassan leengedte a teste mellé. 

- Hé, semmi baj. – lép közelebb hozzám, majd a hátamat megnyugtatóan kezdi simogatni. – Ugye nem ezen, sírtad el magad? – húzódik el tőlem, annyira, hogy a szemembe nézhessen, mire hevesen nemleges választ adok fejemmel. – Már megint az a seggfej széttetovált csávó a bajod? – kérdezi, mire szavai hallatán a légzésem is visszafojtom, hiszen tudom, hogy Louisról beszél. Honnan tud róla? Egyáltalán, hogy tud róla így beszélni? Hihetetlen düh öntöttel, és a szavak gondolkozás nélkül hagyták el a számat Harry legnagyobb meglepetésére.

- Ha, az a seggfej nem lenne, te már rég a munkanélküli hivatalba csücsülsz, és várod a közmunkádat! – kiabálom Harrynek, mire látom, ahogy a felismerés arcon csapja őt. Kezeit lelegyezgetem magamról, majd lenéző pillantást vetek rá. – És ő az, akit most ok nélkül lecsuktak, csak mert beült egy idióta mellé, aki füvesen vezetett. – rázom meg a fejem.

- Ok nélkül? – teszi fel a kérdést Harry a magasba emelve jobb szemöldökét. 

- Jó benne is volt egy kicsi…de a fenébe is! Nem érdemelte meg! – mondom idegesen, majd a homlokomra teszem a kezem. – Ők voltak az első olyan emberek, akik önzetlenül segítettek rajtad, pedig nem is ismertek! Nem beszélhetsz így róluk! – kiabálom Harryre, mire ő felkapja a tekintetét. 

- Emberek? – kérdez vissza a többes szám használata miatt. 

- Igen, Louis és Steve. Ők hozták ki a képet Lara házából! Miért mit gondoltál, Lara csak úgy magától elfelejtette?! – teszem fel a kérdést, Harry apróra elnyílt ajkakkal meredt rám, arcán egyértelműen lerí, hogy a hallottak teljesen ledöbbentették. 

- Ne haragudj, de ezt nekem most fel kell dolgoznom. – dadogja, majd az asztalon heverő kulcsiért nyúl, és a kijárat felé veszi az irányt, majd szép csöndben elhagyja a házat. Harry mindig ilyen volt, kellett neki egy kis idő, mire átgondolja a dolgokat, hogy megfelelő döntést tudjon hozni, Szóval ez a cselekedete ezúttal se lepett meg. Mélyet sóhajtottam, majd a kezemben tartott pohár víz tartalmát a lefolyóba öntöttem a poharat pedig a mosogatóba tettem, és a szobám felé vettem újra az irányt. Mikor beértem, lehúztam a redőnyt, majd az ágyra kuporodtam, hátamat a falnak támasztottam, majd lábaimat felhúztam, és kezeimmel átöleltem őket. Fejemet a térdeimen pihentettem, és próbáltam kicsit kikapcsolni az agyam, de sikertelenül. Ez a maga tehetetlen állapot nem mehet tovább, tehát úgy döntöttem elmegyek sétálni egyet. Hajamat laza kottyba kötöttem, és sápadt arcomat kicsit megpaskoltam, hogy visszanyerjem eredeti színét. Az előszobába sétáltam, és a cipős szekrényből elővettem kicsit fekete színű topánkámat, amit könnyedén felhúztam lábaimra. A szokásos helyen lévő kulcsomért nyúltam, majd gyorsan el is hagytam a házat. 

Fogalmam sincs, merre induljak, vagy, hogy egyáltalán hová menjek, ezért tanácstalanul megindulok jobbra, amerre eddig csak nagyon ritkán jártam. Jó idő volt, a Nap hétágra sütött az égen, ami az én kedvemet is kicsit jobbá tette. A hosszú megtett út során egy sétáló utcára kerültem, ahol milliónyi sétáló, ember és szerelmespár battyogott. Az egész környék tele volt boltokkal és kisebb butikokkal. Érdeklődő tekintetem a kirakatokon cikázott, a színesebbnél- színesebb plakátokon és díszes dekoráción. Az utcában elvetve láttam pár utcazenészt, akik az ügyes zenéjükkel beharangozták az egész környéket. Mosolyogva néztem rá az egyik öregedő gitáros férfira, aki viszonozva a gesztust bólintott egyet felém miközben arcán kedves vigyor ült. Játékosan rám kacsintott, majd egy rövid szólót énekelt nekem, mire egy pillanatra végre őszintén felnevettem. Egy utolsó pillantást vetettem a férfira, majd tovább sétáltam, miközben az orromat megcsapta a finom édeskés illat. Rögtön felismertem ezt az illatot. A vattacukor édes illatát. Innentől fogva az orromnál fogva vezettek el a vattacukor eladójához az illatok. Igaza van Harrynek sokkal kevesebbet eszek mostanában szóval nyugodtan megengedhetem ezt magamnak. Nyugodt szívvel által be a viszonylag rövid sorba. Kis válltáskámba a pénztárcámért kutattam, amit hamar meg is találtam, majd ámulattal kezdtem figyelni a hatalmas színes gombócok készítését, amit valami porszerű anyagból csinálnak. Végre én következtem, gyorsan leadtam a rendelésem a türkiz kék köpenyes eladónak, mire ő a kezembe nyomott egy pálcikára csavart rózsaszín felhőszerű anyagot. Kifizettem a kevésnek mondható összeget, majd egy rövid köszönés után tovább álltam. Pár méterre tőlem kiszemeltem magamnak egy padot, amit gyors léptekkel közelítettem meg mielőtt valaki lefoglalná. Sikeresen elfoglaltam a padot, amit egy győzelmi mosollyal az arcomon nyugtáztam, majd lassan elkezdtem csipegetni a kezemben tartott finomságot. Sose tudtam úgy megenni a vattacukrot, hogy a kezem ne legyen tiszta ragacs, de valószínű csak én vagyok ennyire szerencsétlen. 

Vajon mi lehet most Louisal és Stevel a börtönben? Még jobb kérdés, hogy fogják ezt a hosszú három évet kibírni drogok, és nők nélkül? Valamiért úgy érzem, hogy hiányzik az életemből a mindennapi veszélyérzet és a félelem. Hiányoznak mindketten, a maguk kis buta gyerekes viselkedésükkel együtt… 

Az utolsó falat vattagombócot ette meg, majd a legközelebbi kukánál kidobtam a pálcikát. Mivel kezdett besötétedni, és hűvös lenni ezért jobbnak láttam hazamenni.