A köztünk lévő fal

Louis szemszöge:

Előzmények:

Egy újabb este volt, amikor az fejemben lévő gondolatokat elnyomva próbáltam túlélni. Nem voltam se józan, se normális. Mellettem Steve ült a volán mögött és lábaival erősen a pedált taposta. Szükségem volt a kikapcsolódásra, és a pihenésre, amiben Steve hűséges társam volt, mint mindig. A torkomat még mindig kaparja az imént elszívott jointom keserű íze, amit még az évek alatt se tudtam megszokni.

Meredten bámultam ki a tök üres fejemből, és a száguldás okozta halálfélelmet éltem át újra és újra, amikor szirénákat hallok meg, majd Steve trágárkodását. 

- Ezt nem hiszem el! A kurva életbe! – mondta, majd erősen a kormányra vágott, majd lelassított és megállt az út szélén. Szemeim elkerekedtek, amikor lassan kezdtem felfogni mekkora bajba is kerültünk. Megakartam, szólalni, de ekkor a zsaru bekopogtatott az autó ablakán, mire mindketten odakaptuk a tekintetünket. Steve lenyomott egy gombot, mire az ablak automatikusan lehúzódott. 

- Szép jó estét biztos úr! – köszönt ki Steve az ablakon, mire a rendőr is valami köszönés félét motyogott a bajusza alatt. 

- Gyors hajtás? – teszi fel a kérdést, majd a jobb szemöldökét a magasba emeli. 

- Csak százharminccal vezettem! – mentegetőzik Steve, mire homlokon vágom magam a szőke srác hülyesége miatt. 

- Igen, egy mellékúton, ahol a nyolcvan a megengedett. – jelent meg egy roppant idegesítő mosoly a rendőr arcán. 

- Jaj, bocs! Hogy ez egy mellékút? – neveti el magát Steve, mire a zsaru lenézően megrázza a fejét,majd megforgatja szemeit. Steve vihogását továbbra se hagyja abba, ezért erősen oldalba lököm, mire végre elhallgat. – És, ha jól látom illuminált állapot alatt való vezetés. – szólal meg újra a rendőr az újabb váddal. – A jogosítvány, és a forgalmi engedélyt már meg se merem kérdezni! – ráncolja össze homlokát, mire Steve rákapja szemeit. 

- Hát ne is! – mondja a szőke srác, majd elmosolyodik. 

- Azt hiszem a szondáztatás teljesen felesleges, a tömény alkohol szag elegendő bizonyíték! - mondja a rendőr, majd Steve szemébe világít egy kis lámpával, mire a srác fájdalmasan hunyorítani kezd. – És a pupilla teszt sem működik. – fejezi be a mondatot. – feltételezem, illegális kábítószerekről van szó, szóval, ha nem haragszanak, kicsit körbenéznék az autóban. – mondta a zsaru, mire mindkettőnk szája kicsit tátva maradt a félelemtől és a meglepődöttségtől egyaránt. – Kifelé! Egy- kettő! – kiabálta a rendőr, mire mindketten villámgyorsasággal pattanunk ki az autóból. 

- Baszki…- motyogja Steve, mire egy hatalmasat nyelek. 

- Tom! Segítenél? – szólt a rendőr az autóban ücsörgő másik egyenruhás fazonnak, mire az kiszállt és komótosan odasétált. 

- Motozd meg kérlek a két srácot, amíg én átnézem a kocsit. – mutat felénk, majd az autóra a rendőr. 

- Tegyék a tarkóra kezüket, és tapadjanak az autó falához! – adja a kemény utasításokat, mi pedig tettük, amit kér. Mentsük, ami menthető! 

Mindenünket át nézte, az összes zsebünktől a cipőnkig, de szerencsére egyikünknél se talált semmit, ellenben a másik rendőrrel, aki a kocsi csomagtartójában kutakodott. 

- Sejtettem. – lépett oda az idősebbik, a kezében a zacskó fehér port lebegtetve. – Azt hiszem, velem tartotok a rendőrőrsre. – villantotta meg újra lenéző vigyorát. 

 - A picsába! – szorítottam össze állkapcsom.

- Mi a franc?! – nézett rám ijedten Steve, miközben éreztük, ahogy mindkettőnk csuklóját bilincs zárta le. 

Éreztem, ahogy hátulról egy erős kéz szorítja meg alkarom, majd kíméletlenül ráncigál el a rendőr kocsiig. Kinyitották az autó ajtaját, majd mindkettőnket betuszkoltak a hátsó ülésre, ami hátra bilincselt kezekkel egyáltalán nem volt kellemes érzés.    

***

Már több mint két órája várnak, hogy elmúljon az alkohol és a drogok hatása, ami lassan be is következett. Csak most kezdtük el felfogni a dolgok súlyát, hogy mekkora bajba is keveredtünk. Fel-alá járkálunk a szürke szobában, amikor végre belép az ajtón egy rendőr. 

- Van lehetőség a telefonálásra, értesíteni a szülőket, a rokonokat, vagy bárki mást. Valamelyikük élne ezzel a lehetőséggel? – teszi fel a kérdést a rendőr, Steve rögtön megrázza a fejét, mire eszembe jutott Anna. Muszáj felhívnom őt! 

- Én szeretnék telefonálni! – mondom, mire a zsaru a tekintetét az enyémbe fúrja, majd a telefon felé int, ami az asztalon hevert. Két kezemet a rendőr felé nyújtottam, mire ő a bilincsem kulcsa után kutakodott, majd miután kinyitotta, végre szabad csuklóimat dörzsölgettem. Miután a rendőr elengedett újra elhagyta a szobát, és kiment az ajtón. Az asztalhoz, mentem és beírtam a számot, mire a telefon, búgó hangot adott ki. Minden egyes csörrenés egyre jobban feszítette az idegeim. Kérlek, vedd fel.

- Haló? – hallom meg Anna vékony hangját, mire automatikusan doppingolva éreztem magam.  

- Anna, szükségem van rád. A kurva életbe! Gyere, ide kérlek. - mondtam, mire Anna helyett a csönd válaszolt vissza.

- Komolyan...? Komolyan csak ennyi?! - csendül fel újra Anna éles hangja a vonal másik végén. Szavai hallatán a légzésem egyeletlenné vált, és nehézkessé.

- Elcsesztem. Mindent elcsesztem. - mentegetőzök, de az idő sürgetően hat rám, szóval epekedve várom válaszát, de nem jön.  - Kérlek... A francba szétverem ezt az egész szart! - mondtam, majd a mellettem lévő falba vertem öklöm.

- Hol vagy most? - kérdezi Anna remegő hangján, tudtam, hogy sír. Hatalmasat sóhajtottam, és a falnak támaszkodva válaszoltam. - A rendőrségen, Steve is itt van.... - mondtam, mire a mellettem ülő szőke srácra pillantottam.

- Mi...? Miért?! - kérdezte aggodalommal telve.

- Tudod a drogok... - kezdtem bele, de a végén jobbnak láttam elhallgatni, mivel a telefon halk potyogásba kezdett.

- Letette... - motyogtam halkan, de Steve meghallotta.

- Befog jönni haver... - emeli rám kék tekintetét Steve. Nyugodtnak látszottam, de a szőke srác pontosan tudta, hogy az idegeim pattanásig feszültek. A kezembe szorongatott fekete telefonom hatalmas erővel vágtam a földhöz mire szilánkosra tört és ezernyi darabbá szóródott szét a padlón. Steve aggódóan nézett rám, majd kicsit megrázta fejét.

- Nem tudom, nagyon megbántottam őt, Steve. Kurvára megérdemelném, hogy most nem jön be. - mondtam, majd ledobtam magam a Steve mellett lévő székre.

- Igen. Jól elbasztad. - teszi a vállamra kezét. - Még szerencse, hogy szeret annyira, hogy megbocsásson neked. - mondta Steve, mire szólásra nyitom szám, de az előbb eltűnt egyenruhás rendőr ront be újra az ajtón, négy őrrel maga mögött.

- Louis Tomlinson és Steven Johnson? - teszi fel az egyszerűnek látszó kérdést a rendőr, mire mindketten bólintunk egyet. - Kihallgatják magukat a százötös és százhatos szobámban, a kollégáim szívesen elkíséri önöket! - mondta gúnyosan a zsaru, mire két erős kéz ragadja meg karom, és a vállamnál fogva rángatnak, éppen úgy ahogy Stevet. Egy ideig ugyan azon a folyosón vezetnek bennünket, de az utunk elágazott és engem a jobb oldali, Stevet a baloldali szobába tuszkolták.

Még egy utolsó lökést alkalmazva ültettek le a kihallgató székbe, a két őr pedig egy lépéssel mögöttem álltak meg.  A szoba üvegfallal volt körül véve, sötét volt és hideg. A terem közepén az asztalon egyetlen lámpa világított, ami tökéletesen láthatóvá tette az előttem ülő rendőr arcát.

Az ok, amiért ide kerültem a drogok fogyasztása és állítólagos árulása, Steve vádjai között még szerepel a jogosítvány nélküli vezetés, ami csak rá tesz még egy lapáttal. Elkaptak.

- Szóval... - kezd bele a rendőr, mire rákapom a tekintetem. A fejemen lévő kapucnit az egyik mögöttem lévő őr lerántja, mire felháborodottan hátra nézek, és visszahúzom fejemre, majd visszadőlök a székbe és tekintettem a zsarun pihentetem. - Andrew Ross nyomozó vagyok. - teszi a kezét az asztalra, majd a kezébe vesz egy lapot és egy tollat. - Louis. - mondom, mire a rendőrúr kicsit felhúzza bozontos szemöldökét. - Louis Tomlinson. - javítom ki magam, mire a zsaru elnézően bólintott egyet. 

Ideges voltam, az egész testem görcsösen próbálta türtőztetni magát, több-kevesebb sikerrel.

Pár percig némán pásztáztuk egymás arcát a rendőrrel, mire végre megszólalt. 

- Milyen kábítószereket, vagy más tudatondósító szert fogyasztott az elmúlt pár órában? – teszi fel az első kérdést a zsaru, mire kicsit hátra dőltem a székben, és ökölbe szorított kezeim felraktam az asztalra. Mély levegőt szűrtem át a fogaim közt, és épp szólásra nyitottam szám, mikor a rendőr mögötti üvegfal homályában megpillantottam Annát.

Fáradtnak tűnt, és csalódottnak. Ez az egy pillanat teljesen elég volt, ahhoz, hogy elfelejtsem az előbb feltett kérdést. Az agyam teljesen kikapcsolt, arcomat a tenyerembe temetve gondolkoztam. Újabb kérdést tett fel a rendőr, de most már valamivel hangosabban, mire felkapom a tekintetem, de semmit nem reagálok rá. 

Szemeim újra Annára vezettem, az arcán keserű mosoly ült ami tudtam, bármelyik pillanatban zokogásban tör ki, ami még jobban megnehezítené a helyzetem. A rendőr egy utolsó esélyt adva tett fel még egy kérdést, de látva, hogy nem felelek, csak az üvegfal mögötti lányt bámulom rezzenéstelen arccal, felsóhajtott, és megfordult a háta mögé pillantott, majd aggódó tekintettel nézett vissza rám.

- Tényleg ezt akarta? Évekig kint hagyni, a mögöttem álló szépséget? – teszi fel a kérdést, majd felállt, megfogta az asztalon heverő üres jegyzeteit és elhagyta a szobát, egyedül hagyva engem. 

Anna egy lépést közelebb jött az ablaküveghez, mire én is felálltam, és drámaian lassú léptekkel közelítettem meg. A jóval alacsonyabb lány a könnytől csillogó szemeivel nézett fel rám. Meg akartam nézni ezt az arcot, mielőtt még évekre lecsuknának. Mélyen szuszogtam, a leheletem az üvegfalon csapódott, mire mutató ujjammal írni kezdtek a párás felületen. 

- Bocsáss meg. – írtam fel az utolsó betűt, mire megláttam Anna egyre torzuló arc kifejezését, majd az első lefolyó könnycseppet az arcán, ami lehullott a semmibe. Barna íriszeit a tekintetembe fúrta, majd hirtelen fordult meg, és futni kezdett a sötét folyosón. 

Teljesen pánikba estem, ijedten néztem végig a szobába ötletek után kutatva, hogyan is akadályozzam meg, hogy elmenjen. Utána akartam szaladni, de az előttem lévő fal megakadályozott ebben. A jobb felső sarokban egy kamera figyelt, ami csak fokozta a bennem lévő hatalmas feszültséget. 

Nem gondolkoztam, csak megragadtam az egyik széket, és teljes erőmből az ablaknak vágtam, mire az millió apró darabra törve landolt a földön. Anna ijedten hátra fordult, szemei elkerekedtek a látottak miatt. Lassú léptekkel újra közelíteni kezdett, állkapcsomat feszegettem a félelemtől és az izgalomtól egyaránt. Pár lépésre volt, végül meg állt előttem, a betört szilánkos fal előtt. Jobb kezem kinyúlt hozzá, és csokoládébarna haját szántottam ujjaimmal, majd kicsi arcán végig simítottam. Kezem a tarkójára helyeztem, és gyengéden közelebb húztam magamhoz. Meg akartam csókolni, mire három újabb egyenruhás rendőr tört be az ajtón. Ne vedd figyelembe őket Louis! – mondogattam magamban. 

Ajkaink épphogy súrolták egymást, de az utolsó pillanatban két erős férfikéz húzott el Annától.