Sajnálom...

Sziasztok Drágáim! Új rész, köszönöm a kommenteket és az új feliratkozásokat. :) Jó olvasást! :)  
Louis felkapta tekintetét, elmosolyodott, majd felállt a kanapéról és lepacsizott Stevel. 

- Nálad van a pendrive? – kérdezte Louis, mire Steve levette a táskáját válláról, és kutakodni kezdett benne. 

- Hiszen ezért jöttünk ide. – válaszolta, majd átadta a kicsi kütyüt, Louis pedig bedugta a laptop oldalába, én pedig csöndben ültem a kanapéra, amíg ők a számítógépzseni tudásokkal mindent beállítanak. 

- Láttad már a Harryt meztelenül? – fordult felém vigyorogva Steve, miközben a gépet nyomkodta. 

- Hát…Őőő… Igen, tudod én vele lakom. – próbáltam kimagyarázni magam, bár a téma elég kínosnak bizonyult számomra, mivel a testvéremről van szó, de természetesen, hogy még rosszabbul érezzem magam elkezdtek nevetni. 

- Ne szívasd már szegényt Steve, látod milyen szégyenlős. – ült le mellém Louis, majd a karjánál fogva átkarolt, és kicsit közelebb húzott magához, mire akaratom ellenére és mosoly terült el számon, de hamar alább is hagyott. Kicsit lejjebb csúsztam Louis karján, és a kékre mázolt plafonra meredt tekintetem. Olyan jól esett a közelsége, ahogy az orromat bódító parfümének illata járja át, de még mindig felmerül bennem a magamba sokszor feltett kérdés, hogy egymáséi vagyunk mi? Jó lenne végre tisztázni ezt a dolgot köztünk, de valószínűleg csak én nem tudom tisztázni magamban ezeket. 

- Na, már kész is! – huppant le a másik oldalamra Steve, kizökkentve ezzel gondolatmenetemből. – Minden rendben Anna, kissé csöndes vagy. – nézett rám érdeklődve a szőke srác, mire egyértelműen bólintottam egyet. 

- Persze minden oké, kezdhetjük! – erőltettem egy mosolyt arcomra, elhessegetve ezzel az előző gondolataim, majd egy kicsit felültem és közelebb hajoltam a monitorhoz, hogy jobban szemügyre vehessem. 

A képek nem voltak jó hatással az idegrendszeremre, látni azt vizuálisan is, ahogy ez a ribanc kihasználja a testvéremet a mocskos kis tervével, undorító… Steve végig mutogatta az összes képet, amit természetesen ő és Louis végig nevetett, én pedig síri csöndbe komor arccal néztem végig őket, majd tekintetem Louisra vezettem, és közel hajolva hozzá egy puszit nyomtam arcára. 

- Megmentettétek a karrierjét, azt hiszem, sokkal tartozik nektek. – mondtam felváltva mindkét fiúra nézve.

- Akkor ennél biztosan, sokkal többet is tudsz. – nézett rám csücsörítve Louis, mire elmosolyodtam, és apró tenyeremmel körül ölelve arcát csókoltam meg, mire hallottuk, ahogy a mellettünk lévő Steve mozgolódik. Ajkaink gyorsan szétváltak, amikor észrevettük, hogy nem vagyunk egyedül a szobában. 

Steve mosolyogva nézett le ránk, miközben barna bőrkabátját próbálta felráncigálni magára.

- Azt hiszem, hogy én most lelépek srácok! Sok dolgom van, és semmi kedvem nézni a ti kis nyálcseréteket. – mondta még mindig vigyorogva Steve. 

- Sok dolgod… Igazán? – nézett fel rá Louis, de végül felállt köszönni. – Ezt te se gondoltad komolyan. – ejtették meg a szokásos bonyolult köszönésüket, amit még ennyi idő után, se tudtam megjegyezni. Miután én is elköszöntem a szőke sráctól, felkapta táskáját, majd amilyen gyorsan csak lehetett gyorsan lelépett. 

Louis ráfordította a zárra a kulcsot, majd visszatért a nappaliba, és a dohányzóasztalon heverő cigarettás dobozét nyúlt, majd az erkély felé vette az irányt. Pár percig figyeltem az ablakon keresztül, ahogy az erkély szélére támaszkodva mélyeket szív a dohányból, amikor megrezdült mellettem valami. Louis telefonja. A kijelzőn az ’ egy új üzenet ’ ablakocska villogott, mire nem tudtam parancsolni magamnak és megragadva a telefont nyitottam meg az üzenetet. Az SMS egy Mona nevű lánytól jött:

‘ Megismételhetnénk a múltkori vad éjszakánkat nagyfiú! :* ’ – olvastam végig az üzenetet, mire a tekintetem már pillanatig a képernyőn ragadt, nehezen vettem a levegőt és a sírás határán álltam, de a bennem lévő düh sokkal nagyobb volt bennem. A kezemből kiejtettem a telefont, mire az a puha kanapén landolt. A táskámat felkaptam magam mellől, és ideges, de mégis határozott léptekkel közelítettem meg a kijáratot. Kitártam az ajtót, majd egy hatalmas csattanással csaptam be, mire az egész épület megremegett. Lábaimat gyorsan szedtem, és szorító mellkasom továbbra se hagyott levegőhöz jutni. Rohadt szemét! Teljesen kifulladva érkeztem meg a buszmegállóba és legnagyobb szerencsémre pont jött az a roncs. A táskámhoz nyúltam, majd megkerestem benne a bérletem, és itt nem bírtam tovább, szemeim szúrni kezdték a könnyek és akaratom ellenére is végig csordultak az arcomon. Megállt előttem a busz, és kinyitotta előttem ajtóit. Félő pillantást vetettem az ismert sofőrre aki, aggódóan nézett vissza könnyes arcomra. Legnagyobb pechemre a busz ebben az időpontban szinte teljen zsúfolásig volt, egy üres helyet kivéve, amit rögtön célba véve közelítettem meg. Szép csöndben ültem le, és igyekeztem nem magamra hívni még több érdeklődő szempárt. 

Szemeimből még mindig patakokban folynak a könnyek, amit egy papír zsebkendő segítségével próbáltam felitatgatni. 

Hogy hihettem neki, amikor tudtam, hogy csalódás fog érni? Nem kellett volna engednem neki, hogy ilyen hamar a bizalmamba férkőzhessen. Hagytam magam kihasználni. 

- Anyu, miért sír? – kapom fel a tekintetem a vékony hangra, mire egy apró kislányt látok magam előtt. Tejfehér bőre volt, és hatalmas kék szemei, arany szőke tincsei vállára borultak, és apró rózsaszín ajkai elnyíltak egymástól. Gyönyörű kislány. Keserűen elmosolyodtam, majd kicsit lehajoltam hozzá.

- Soha ne bízz meg a fiúkban, mert akkor sebezhetőnek látszol.  – ráztam meg kicsit a fejem, mire a kislány elmosolyodott, és szégyenlősen visszafutott anyjához, majd hozzá bújt, de még mindig felém tekintgetett. Mire észbe kaptam már az én megállóm következett, ezért gyorsan visszavettem vállamra táskám, és megnyomva a jelző gombot, szálltam le miután egy utolsó pillantást vetettem a kislányra. 

Leléptem a buszról, és egy fokkal nyugodtabban, de még mindig kisírt szemekkel sétáltam hazafelé. Az ajtó zárva volt, ami azt jelenti Harry nincs itthon, talán ez a legjobb ebbe a napba, lesz időm kicsit rendbe hozni magam, és megnyugodni. Kitártam az ajtót, és a konyhába vánszorogtam, az asztalra hajítottam táskám, mire észrevettem egy kis üzenetet az asztalon. 

’ Későn jövök, pár barátommal le leléptünk iszogatni. xx ’ – Harry. 

Remek. Nem kevés időm lesz Harryből kiindulva. Lomhán kihúzom az egyik széket, majd fáradtan zuhanok le rá, és újabb hangos sírásba kezdek, mire megszólal a telefonom, és Louis képe villog rajta, de könyörtelenül végig húzom a piros gomb felé ujjam. Semmi kedvem vele beszélni, ezért rögtön ki is kapcsoltam telefonom, majd az asztalra dobtam. Vajon volt egy kicseszett nap is, hogy csak rám gondolt?! – ekkor hangos dübörgést hallottam meg az ajtó felöl, mire ijedten kaptam fel fejem, de, mit se téve ültem tovább a konyhában, a széken.

- Anna,… Kérlek, nyisd ki ez a kibaszott ajtót. – kiabálta Louis, mire az ajtóhoz sétáltam, két könnyes szememről letöröltem a könnyet, és az ajtónak dőltem, éreztem, ahogy dörömböl az ajtó túl oldalán, majd hallottam, ahogy vesz egy mély levegőt és újból megszólal. 

- Sajnálom… - itt újból elszakadt a cérna, a kulcsot elfordítottam a zárban, és kitártam az ajtót. A lendületem alább is hagyott, ahogy Louis megbánó tekintetével találtam szembe magam. 

- Sajnálod…? – kérdeztem vissza remegő hangon, majd lenyeltem a torkomon akadt gombócot. – Hányszor hallottam már ezt Louis? – vágtam keserű arcot, miközben szaggatottan szűrtem át a levegőt. – Megcsaltál, és valószínű ez az egy lány, csak az akiről épp tudok. – mondtam, de az utolsó mondatomra Louis felkapta tekintetét, és könnyes szemeimbe fúrta azt. 

- Hogy csaltalak volna meg, ha igazából sose voltunk együtt, Anna? – mondta egy undorító vigyorral a képén, mire a kezembe megrándult az ideg, és jól esett volna felképelni, de nem voltam rá képes. Csak felemeltem kezem, de az arca előtt megálltam. Túlságosan szeretem őt ahhoz, hogy bántani tudjam. Louis látva a sikertelen akcióm újabb vigyort villantott. 

- Takarodj el a lakásomból!