Fogd be!

Louis szemszöge: 

Az előszoba felől halk női dúdolást hallottunk, ami egyértelműen Larától származott. A pillanatnyi sokkos állapot után gyors cselekedetek következtek. Stevel szinte egyszerre indultunk meg a betört ablak irányába, gyors, de még is óvatos, halk léptekkel. Az üvegszilánkok ropogtak a talpunk alatt, ami erősen megnehezítette dolgunkat, de végül sikeresen eljutottunk az ablakig. Először én, majd szorosan követve engem Steve is kilépett a házból még éppen időbe, egy mély sóhajtás után a kerítés felé kezdtünk futni, mikor észrevettük, hogy Lara a betört ablakú szobába felkapcsolta a villanyt. Minden bizonnyal most szembesül a történtekkel, amit talán nekünk jobb lesz nem megvárni. Fejvesztve vergődtünk át a kerítésen, majd ültünk be a kocsiba. Amilyen gyorsan csak lehetett hagytuk el a helyszínt. 

A futás miatt pár percig csak halk zihálást és mély levegő vételeket lehetett hallani az autóban, a csöndet Steve rekedtes nevetése törte meg. 

- Meg vannak a képek. Sikerült haver! – lökött oldalba a mellettem vezető Steve, mire elmosolyodtam, válaszra nyitottam szám, de a torkomban dobogó szívem miatt csak egy kis szünet után tudtam értelmes szót kinyögni a számon. 

- Királyok vagyunk! - mosolyogtam vissza Stevere.

- Ezt meg kéne ünnepelnünk. Nem gondolod? - fékezett Steve egy ravasz vigyorral az arcán, majd az erdős út szélén félre állt a kocsival, majd ki is szállt belőle. Hallottam, ahogy a csomagtartóban kotorászik, és pár perc múlva egy üveg Tequila és egy újabb adag fehér porral tért vissza.

- Remek ötlet részegen és beállva vezetni. - mosolyogtam Stevere, majd átvettem az üveget kezéből és lecsavartam a tetejét, mire az orromat megcsapta a tömény alkohol szaga.

- Lehet nem a legjobb... Én inkább ezt kihagyom. - mondta komoly arccal Steve, de láttam ahogy nehezen állja meg a nevetést. Az arcomon pillanatnyi meglepetéség ült, mire Steve hangos nevetésben tört ki. - El ne hidd már! - kortyolt bele egy hatalmasat az üvegből Steve, mire én is elnevettem magam. A szőke srác előkészítette az újabb adag kokót, majd a kezembe nyomta az általam összesodort papírpénzt, amivel könnyedén felszívtam a felét. Éreztem ahogy pulzusszámom növekszik és ereim összeszűkülnek, légzésem sokkal szaporább lett és furcsa émelygés tört rám. A pillanatnyi rosszullét után jött a várt hatás. Az agyam teljesen kikapcsolt, és még a maradék gondolatom is Annára terelődött. Valamiért késztetést értem, hogy lássam, és, hogy elmondjam neki, hogy sikerrel jártunk. Miután Steve is végzett beszállt a kocsiba, és elindultunk. A szőke srác beszélt valamiről, nem igazán volt érthető, de nem is nagyon érdekelt. Furcsa szorongás volt rajtam, és nem tudtam kiverni a fejemből az ötletet, hogy meglátogassam Annát. A kezemben tartogatott üvegből kortyolgattam, majd akaratom ellenére is megszólaltam.

- Steve, Annához vigyél... – motyogtam.

Hirtelen fáradság tört rám, fejemet a hideg ablaküvegnek nyomtam, és folyamatosan egyre lejjebb csúsztam az ülésen. Éreztem, ahogy Steve szlalomozik az úton én pedig a fizika törvényeinek élve dőlök jobbra-balra. A szőke srác éles kanyart vett, majd egy másik utcába folytatta utunkat. A következő néhány perc teljesen tudaton kívüli állapotban folyt, nem éreztem az idő múlását, a majdnem húsz perces út másodperceknek tűnt.  

Anna szemszöge:

Idegesen feküdtem az ágyamon, ölemben egy könyv nyugodott, szemeim a sorok között cikázik, de semmit nem fogtam fel az olvasottak közül. Kezeim még mindig remegtek, amióta Louis elengedte őket a buszmegállóban. Szemeimet a falon lógó órára vezettem, hajnali kettő, és még mindig semmi hír. Harry már tizenegy óra felé lelépett aludni, mivel ő holnap korán kell, én pedig már lassan egy órája fekszek tehetetlenül az ágyamon. Telefonom az éjjeliszekrényemen nyugszik, és várom a megnyugtató hívást. Hirtelen koptatást hallottam meg, de abban a hitben, hogy csak képzelődök hajtottam vissza fejem az ágyam párnájára, ekkor újabb kopogást hallottam, de valamivel hangosabban és sűrűbben. Ijedten felálltam, majd lassan a bejárati ajtót közelítettem meg. Újabb kopogás. Most már biztos voltam a hang forrásában. Óvatosan lépdeltem a sötét előszoba felé, majd remegő kezeim közé szorítom a kulcscsomóm. Halkan a kulcslyukba helyezem a nyitóeszközt, majd el is fordítom azt. Egy mély sóhaj után kitártam a nyikorgó ajtót, és Louis búja, kócos hajtincseit pillantottam meg, ahogy az ajtófélfának támaszkodva, lehajtott fejjel állt előttem. 

- Louis?! Mit keresel te itt? – léptem ki az ajtó másik felére, majd bezártam magam után, hogy csak véletlenül se keltsük fel az alvó Harryt. 

Louis vigyorogva felemelte fejét, és akkor megcsapott a tömény alkohol szaga. 

- A nagymamád nem lakik veletek? Szívesen összeismerkednék vele! – mosolygott továbbra is, mire rosszalló pillantásokat vetettem rá.

- Baszki, te már megint részeg vagy?! – fújtattam idegesen végig nézve a srácon. 

- Nem, én Louis vagyok! – emelte rám tekintetét egy hatalmas vigyorral az arcán, de mikor meglátta komor arcom, gyorsan vissza is kapta a földre, mélyet sóhajtottam, majd újra megszólaltam: 

- Sikerült…? – halványult el az arcomon az idegesség és hangom is sokkal lágyabban szólalt meg, mint az előbb. 

- Persze Drága reméltem, hogy bízol bennem, és ez a kérdés még csak fel sem merül a csinos kis fejedben! – lépett közelebb hozzám, addig, amíg teljes testünk össze nem simult. Orromat újból átjárta az alkohol szaga, ami fintorgásra késztetett. 

- Állj már le! Undorodom ettől a szagtól! – löktem meg erősen a mellkasát, de nem sokat ért, alig pár centit sikerült arrébb tessékelni. 

- Nehogy már ezen hisztizz! Inkább hálásnak kéne, lenned nem gondolod?!  - szorította meg erősen a csuklómat, majd közelebb húzott magához. Két kezét a derekam köré fonta, ami megakadályozta, hogy elszökhessek. Két kicsi kezem a mellkasára helyeztem, és erősen tolni kezdtem, de hiába. Homlokát, az enyémnek nyomta, és égető kék szemeit az én tekintetembe fúrta. Ajkait erőteljesen a számra préselte, és nyelve erőszakosan utat tört magának, mire fejemet gyorsan elkaptam, és elszakadtam tőle. 

- Nem kellett volna idejönnöd így. – hátráltam tőle egy lépést, majd kis szünetet tartottam – de, így nem is mehetsz haza. – csóváltam meg fejem, majd vettem egy mély levegőt és kitártam előtte az ajtót – Ismered az utat. – legyintettem egyet, mire nagy nehezen el is indult. 

Miután én is átléptem a küszöbön, bezártam magam mögött az ajtót, majd ráfordítottam a kulcsot a zárra, mire az két kattanással jelezte, hogy zárva. A sötét szoba, és Louis bizonytalan járása erősen megnehezítette dolgunkat. Hallottam két kisebb puffanást, ahogy Louis megbotlott valamibe, majd próbálta helyre hozni egyensúlyát. Megmosolyogtatott a tudat, hogy nem minden nap láthatom őt ennyire szerencsétlennek, mint most. 

- Mi a…? – kezdett bele mondani valójába, de kezemet a szájára tapasztottam, és próbáltam szigorú arcot vágni, de mikor megláttam az arcán a meglepődöttséget, nem bírtam ki, hogy ne eresszek ki a számon egy halk kuncogást.

- Fogd már be! – mosolyogtam rá, majd csuklójánál fogva a szobámba vezettem. 

A jól ismert helyen lévő villanykapcsolót rutinosan felkapcsoltam, mire a szobát vakító fény árasztotta el, ami hunyorgásra késztetett.

Louis lassan az ágyamhoz vánszorgott, majd egy hirtelen mozdulattal szinte ráesett a kicsi egyszemélyes ágyamra. Álmos kék tekintetét felvezette rám, láttam, ahogy szempillái megremegnek a fáradtságtól, számat apró mosolyra húztam. Tehetetlenül kémleltem az ágyamon heverésző srácot, mire ő kinyújtotta jobb kezét felém, apró kezem összefonódott az övével. Kicsit közelebb húzott magához, jelezve, hogy azt szeretné, hogy én is telepedjek le mellé, amit készségesen meg is tettem. Fejemet kemény mellkasára hajtottam, és hallgattam egyre lassuló szívdobbanásait.