Barát

Sziasztok Drága olvasók, és kíváncsi vendégeim! :) Újabb részt hoztam a blogra, ami remélem elnyeri, majd a tetszéseteket! :) Bármilyen hihetetlen is ez a történet is lassan a végét járja, amit (remélem!!!) nem csak én, hanem ti is nagyon sajnáltok. Kísérjétek figyelemmel a történet végét, mert sose tudjátok milyen nem várt fordulatot hoz, majd a 'sors'. Jó olvasását! :)  
Lassan egy hete mást se csinálok, csak otthon ülök, elszigetelve a külvilágtól, és ami még fontosabb Louistól. Harry azt hiszi lebetegedtem, igen lebetegedtem, de nem fizikailag, sokkal inkább érzelmileg. Mérhetetlenül haragszom Louisra, de még mindig nem tudtam végleg kiverni őt a fejemből. Feltéve, ha egyáltalán ki lehet… 

Éppen a teámat szürcsölgetve kuporogtam az ágyamon, amikor megszólalt a csengő. Természetesen felmerült bennem, hogy Louis az, de ezt a gondolatot minél hamarabb próbáltam elhessegetni. Hallottam, ahogy Harry az ajtó felé száguldozik, majd csörömpöl a kulccsal és kinyitja az ajtót. 

- Anyu? Apu? – kérdezte Harry, mire a szemeim tágra nyíltak. Nem szóltak, hogy jönnek! Gyorsan az ajtóhoz, szaladtam, majd a folyósón messziről figyeltem anyámékat és Harryt.  

- Harold Drágám! – jött oda anyám, és átkarolta Harryt, majd ráncos szemeivel testvérem arcát pásztázta. – Sokat fogytál fiam, eszelte rendesen? – kérdezte anyu, mire Harry heves bólogatásba kezdett, majd megpróbálta anyu kezeit levakarni magáról. 

- Persze anyu, de mit kerestek ti itt? Nem is szóltatok, hogy meglátogattok. – mondta Harry mosolyogva, majd miután apám is szemügyre vette Harryt mindketten beléptek a házba. 

- Ebben az esetben nem szívesen jöttünk, Azt hiszem, el kell beszélgetnünk a húgoddal. Tudod… Rengeteget rontott az átlagán, és, ha jól láttam nem is nagyon járt be az egyetemre, attól tartok nem lesz ennek így jó vége, ha megbukik, azzal szégyent hoz ránk és az egész családunkra. – mondta anyám rezzenéstelen arccal, aztán folytatta. – De te Harry… Büszkék vagyunk rád! – túrt bele anyám Harry göndör tincsei közé. – Nagyszerűen teljesítesz! – folytatta apám, majd egyre beljebb lépkedtek a házba, és egyre közelebb érve így hozzám is. Jaj ne! Éppen próbáltam a szobámba menekülni, amikor anyám vékony hangját hallottam meg a hátam mögött. 

- Anna! – jött oda anyám mellém. – Hogy nézel ki? – utalt a szétsírt arcomra, majd kócos hajamba túrt. Válaszra nyitottam szám, de ekkor Harry szavamba vágva szólalt meg.

- Anyu… Hagyd most Annát, beteg! Ezt próbáltam elmagyarázni, hogy ezért nem járt be az egyetemre. – hálásan Harryre pillantottam, majd vissza anyám arcára, próbáltam egy mosolyt erőltetni magamra. 

- Igazán? Ha már itthon van, akkor legalább a kezébe vehetne néhány könyvet. – mondta apám dörmögős hangján, mire anyám bólintással jelezte egyetértését. 

Éreztem, ahogy az idegeim egyre jobban feszülnek, nem vagyok most elég erős, ahhoz, hogy mentegetőzésbe kezdjek, ki kell mondanom, amit gondolok, különben itt esek össze. Vettem egy mély levegőt, majd megszólaltam.

- Egy éve nem is láttatok minket! Még csal telefonon se hívtatok hónapok óta! Most meg csak így váratlanul beállítotok, de akkor is csak azért, mert muszáj igaz?! Miért kéne a ti elvárásotok szerint élnem, hol ott nem is ismertek! Egyáltalán! – kiabáltam a szavakat, majd kitártam az ajtót, és berohantam a szobámba, olyan erővel becsapva magam mögött az ajtót, hogy hallottam, ahogy pár helyen meg reped a fal. Levetettem magam az ágyamra, és a párnába fúrtam arcom. A légzésem egyeletlen volt, ziháltam. Kicsit felemeltem fejem és az éjjeliszekrényemen heverő telefonomért nyúltam. Még mindig ki volt kapcsolva, amióta Louis hívott, nem akartam, hogy az ő gúnyos mosolya a képernyőmön villogjon. Egy hét elteltével végre volt erőm bekapcsolni a telefonom, miután kikapcsoltam csak kétszer hívott, az után már nem. Talán felfogta mit szeretnék… Kitöröltem Louis két nem fogadott hívását a telefonomból, mikor megakadt a szemem Steve nevén. Ő is hívott. Vajon minek? Nem szerettem volna telefonon felhívni, ezért úgy döntöttem elmegyek hozzá személyesen, már csak azért is, hogy megszabaduljak ebből a diliházból. Összepakoltam pár felesleges dolgot a táskámba, majd kinyitottam az ajtót és próbáltam észrevétlenül eljutni az előszobába, hogy véletlenül se kelljen szóba elegyednem a szüleimmel, de sajnos a tervem fordítva sült el. Láttam, ahogy apám a folyosóvégén egyre közelebb lép felém, mire én erőt véve magam, megyek ki a házból és csapom be magam mögött az ajtót, de szinte rögtön ki is nyílt. 

- Azonnal gyere vissza, Anna ez így nem mehet tovább. Nem beszélhetsz így velünk a szüleid vagyunk! – kiabálta utánam apám, mikor megpördültem, és pár lépést visszaléptem felé, majd egy gúnyos mosolyt villantottam meg.

- Hát épp ez az! Semmi más dolgotok nem volt, csak az, hogy a szüleim legyetek! De ti még ennek is szörnyűek vagytok… - mondtam, majd újra elindultam, látszólag apám szavaim hallatán teljesen ledermedt, mivel nem szólalt utánam többet. 

Lépteimet kicsit sietősebbre vettem, és gyorsan szeltem az utcákat, mire végre Steve utcájába értem. Már messziről megpillantottam a nagy narancssárga házat, ami még gyorsabb léptekre ösztönzött. Szüksége volt, arra, hogy valaki olyannal beszélhessek, akit kedvelek, akinek végre elmondhatom, amire valójában gondolok. 

Szuszogva érkeztem meg Steve ajtaja elé, és heves kopogtatásba kezdtem, mire pár pillanat múlva ki is nyílt az ajtó. A szőke srác még fel se fogta, hogy mi történt, de én már a nyakába borulva sírtam el magam. Megint. Két kezét lassan felvezette hátamra, majd megnyugtatóan dörzsölni kezdte. 

- Nyugi kislány. – dörmögte mély rekedt hangján, majd még szorosabban ölelt át. – Mondd el mi baj?

- Minden. - motyogtam Steve pulcsijába, és éreztem, ahogy ölelése megnyugtat.

- Gyere be! - mondja, majd kicsit elhúzódik tőlem és a csuklómnál fogva behúz a házba.

-  És mi minden? - fúrja tekintetét könnyes arcomba, miközben kiönti a forró vizet a tea filterre.

- Miután te leléptél, én még Louisnál maradtam, és miközben ő kiment a teraszra cigizni... Én... Beleolvastam az egy SMS-be amit egy Mona nevű lánytól jött. Képzelheted mi volt benne... - ráztam meg a fejem keserű arcot vágva, miközben visszaidéztem a történteket, majd folytattam.   - Hazamentem mielőtt még visszatért volna a cigizésből, hogy ne kelljen látnom őt és a magyarázkodását. Mikor hazajöttem csak azt hallottam, ahogy az ajtót veri, hogy nyissam ki, természetesen hamar beadtam a derekam, és meg tettem, de azt hiszem kár volt... Ő nem tekint rám úgy, mint barátnő, olyan vagyok neki, mint az egyik ribanca a sok közül. Pedig reméltem, hogy egy kicsit is fontos vagyok neki. - csukott el a hangom az utolsó szóra, mire Steve aggódóan nézett rám, majd a kezembe nyomott egy bögreforró teát. - Köszi. - suttogtam, majd éreztem, ahogy a kanapé besüpped mellettem.

- Figyelj Anna... - kezdett bele Steve, mire rákaptam szemeim. - Louis egyáltalán nem tekint téged csak egy ribancának... Rajtad kívül nem mutatott be nekem egy lányt se, különleges vagy neki bárhogy is tagadja. - magyarázza Steve, mire szavai hallatán kicsit ledöbbenek. - Viszont nem tudom mi üthetett most belé, de biztos vagyok abban, hogy ugyan úgy szenved, ahogy most te.

- Megérdemli, hogy szenvedjen! Hogy tehette ezt velem?! – kérdeztem éles hangon, majd szemeimmel a szőke srác arcát pásztáztam. 

- Tudod… Louisnak az a szokása, ha tudja, hogy elcsesz valamit, azt még jobban elcseszi. – mosolygott Steve, majd halkan hozzá tette. – Idióta… - mondta, mire az én arcomon is egy viszonylag őszinte mosoly terült szét. – Nem tudom, hogy hol van most, vagyis… sejtem, de biztos vagyok benne, hogy, miután kiszenvedte magát, mindent rendbe fog hozni, mert szeret téged Anna! – mosolygott rám Steve, én pedig viszonoztam ezt a gesztust, de az arcomról hamar letörlődött a vigyor.  

- Nem Louis az egyedüli baj, az egész hét olyan volt, mint egy diliház. A szüleim is a legjobb időpontra tették a családlátogatást. Az összes normális családdal ellentétben ők nem azért jönnek ide, hogy együtt legyen a család. 

- Hanem? – húzta fel szemöldökét Steve miközben a gyümölcs teáját kortyolgatta. 

- Mostanában rengeteget rontottam a jegyeimen, és apámék félnek, hogy szégyent hozok a fejükre a rokonság előtt. Elegem van már abból, hogy mindig Harry van feltüntetve a tökéletes minta gyereknek, és hogy húsz éves koromban is a szüleim elvárása szerint kell éjek. Minden összejött… - motyogtam, majd lesütöttem szemeim, és kicsit fellélegeztem, hogy végre elmondhattam valakinek a történteket. – Köszönöm. – pillantottam Steve, mire elmosolyodott. 

- Ez igazán semmiség. Tudod mit? Nem kell, hogy hazamenj, nyugodtan maradj itt ma estére, ha nem akarsz a szüleiddel lenni. 

- Mikor rájuk csaptam az ajtót nem is gondoltam a következményekre. De igazad van… Nehéz lenne a szemükbe nézni ezek után, szóval… Elfogadom az ajánlatod, ha nem zavarok. – mondtam hálásan Stevenek, mire ő elmosolyodott.