Félek

Sziasztok! Meghoztam a 14. fejezetet! Remélem elnyeri, majd a tetszéseteket. Nagyon hálás vagyok nektek a megjegyzésekért, és minden támogatásért amit az utóbbi időben kaptam tőletek. Mindig kíváncsian várom a véleményeteket! Kommentálni, feliratkozni továbbra is ér, ha pedig tetszik a story jelentkezzetek be a Facebook csoportba is. Most pedig jöjjön a történet! Jó olvasást! :) 

Lábaimat egymás elé rakosgatva meneteltem az utcán. Gondolkoztam… lehet, hogy tényleg megbízhatok benne, megváltozott volna miattam?

Egy biztos, engem akaratom ellenére formált át, más a gondolkozásmódom, régi szokásaimmal felhagytam, rájöttem, hogy nem az első számú a tanulás, sőt aligha mondható fontosnak.

Amióta elköltöztünk Harryvel nem tartottam senkivel a kapcsolatot, magányos voltam és zárkózott. Megviselt a hirtelen változás… és Harry? Szeretem őt, de gyakran hajlamos túlzásokba esni, szerette volna átvenni apu szerepét a családban. Teljesen rá lettem utalva, ő tart el minket, igazán büszke lehetek rá, de ott van az őszinteség, semmit nem tud, ami talán jobb is. Félt Louistól amit okkal tesz. Fogalmam sincs, mit érzek Louis iránt, szeretem őt, de imádok neki fájdalmat okozni neki. Néha amikor meggondolatlan gyűlölöm, de egyetlen csókkal képes elfelejtetni velem mindezt. Vajon igaz, hogy gyűlölet és szeretet között kevés a különbség? Kétségtelen, hogy így van, folyamatosan magamon tapasztalom.

Vajon tudja, hogy mit érzek, és ő is viszonozza ezt?

Miért hagyja, hogy összezavarodjak? Mindig csak az a állandó bizonytalanság, és görcsös félelem, hogy megint egyedül leszek, sosem fogom kinőni a naivságot, a személyiségem egy része marad örökké. Tisztába vagyok a saját hiányosságaimmal, és a hibáimmal, mind én vagyok!

Kicsi lábaim lassan elvezettek a mi utcánkig, egy határozott mozdulattal megálltam a házunk előtt, kulcsom után kutattam, majd végül meg is találtam. A zár kattant egyet, majd kis nyikorgással kitárult ki előttem. Ugyan ezt eljátszva a bejárati ajtóval is, beértem a házba. 

Lassan fújtam ki a levegőt, ahogy eszembe jutott, hogy végre otthon vagyok, nyugalom, semmi zaj.

- Gondolom ennek a szerelésnek kibaszott nagy szerepe volt az ott alvásnál, feltéve, ha igazat mondtál. – mondta cinikusan Harry, majd két ujjával idéző jeleket rajzolt a levegőbe. Hitetlenkedő tekintetét végig vezette egész testemen, majd újra a szemembe nézett, válaszra várt. Számat kínos mosolyra húztam, majd beszélni kezdtem:

- Igen, bulizni voltunk a barátnőmmel, miért akkora probléma, ha egy kicsit szórakozok?! – emeltem fel a hangom a mondat végére.

- Ezzel nem lenne semmi kivetni való, a baj csak az, hogy nem tudom, elhihetem e. – mondta már szinte suttogva.

- Nyugodtan. – küldtem felé egy cinikus mosolyt, és ezzel véget vetettem a beszélgetésünknek. Amilyen gyorsan csak tudtam, és ahogy magas sarkútól fájó lábaim csak bírták, mentem be a szobámba. Oldalamon végig vezettem a kezem, megkerestem a cipzárt, majd lehúztam magamról a kényelmetlen ruhát, és egy másikért kutakodtam szekrényem mélyén. Kis keresgélés után, megtaláltam a szokásos nadrág- póló kollekciót.

Rápillantottam a szekrényem ajtajára felszögezett naptárra, szerda van. Teljesen olyan érzésem van, mintha hétvége lenne, számat szomorúan lebiggyesztettem, hogy ma is bekell menjek abba a zseniképzőbe. Remek!

Szedelőzködni kezdtem, fekete táskámba bedobáltam az összes könyvemet, majd nem sokkal később elindultam. Körülbelül húsz perc alatt odaértem az egyetemhez, egy határozott mozdulattal tártam ki a nagy fa ajtót, ami hangos nyikorgással, majd egy csattanással zárult be mögöttem. Cipőm sarka hangosan kopogott az üres folyosón, kicsit késve, de ideértem. Amilyen gyorsan csak tudtam rohantam a termünk felé, kezemmel megragadtam a kilincset, és beléptem az ajtón, éreztem az osztály és a tanár tekintetét magamon. A tanár elnézően rám pillantott, majd megkerestem a leghátsó sorban lévő helyemet, és leültem. Az egyetlen ember aki, mintha észre se venne nyomkodta tovább a pad alatt telefonját, Louis volt. Megérezte, hogy őt figyelem, fejét kicsit felém irányította, és alig észrevehetően rám pillantott, majd vissza a kijelzőre. Teljes mértékben próbált figyelmen kívül hagyni, nem is foglalkozott velem. Szánalmasnak éreztem magam, hogy ennyire zavar, hogy nem is vesz észre, folyamatosan őt figyeltem, annyira vártam, hogy végre egy megnyugtató mosolyt küldjön felém, de semmi. Teljesen üveges arccal ülte végig az egész órát, amíg vége nem lett. Felálltam a padomtól, és felé vettem az irányt. Csöndben figyeltem őt, szemöldökét megvonta, majd szemeit gyorsan elkapta rólam, táskáját felvette hátára, és elindult a terem ajtaja felé. Semmivel se törődve futottam utána, hogy elérjem őt. Kilépett a folyosóra, tudtam, hogy sokkal gyorsabb nálam ezért fokoztam a tempót, pontosan tudta, hogy követem.

- Louis! – érintettem meg a vállát, mire hirtelen szembe nézett velem.

- Mit akarsz?! – mondta szinte felháborodva, mire kicsit megijedtem és hosszas hallgatásba fogtam, de végül sikerült számat szólása bírni.

- Most komolyan ezen húztad fel magad ennyire? – próbáltam határozott lenni, amilyen ő is.

Fogai között idegesen átszűrte a levegőt, majd beharapta mind két ajkát és határozott mozdulattal indult meg felém, mire kétségbe esetten hátrálni kezdtem, hátam a falnak ütközött.

Durván tapasztotta száját az enyémre, ajkaimat erőszakosan tépte, mintha az élete múlna ezen, a testem megremegett erőteljes érintése miatt miközben folyamatosan végig futott a dezsávű érzés rajtam. Kezei levándoroltak a csípőmre, ahol erőteljesen belefúródtak bőrömbe. Szorítása egy pillanatra sem szűnt meg, sőt egyre erősödött.

Nem tudtam tovább ellenkezni, megadtam magam, ajkaim szétváltak mire nyelve utat tört magának, és vad táncra hívta az enyémet. Csípőmet közelebb húzta magához, és erősen neki dörgölőztetett férfiasságának, mire szemeim kipattantak csók közben, agyam 'megálljt' parancsolt, ennél tovább nem mehet el! Próbáltam elszakadni tőle, de egy erős mozdulattal tarkómnál visszatartott. Kezeimmel mellkasát kezdtem eltolni, remélve, hogy sikerül lenyugtatni, de hiába. Erős kezeivel körbe fogta vékony csuklóm, és a fejem fölé szorította, majd arcomat fürkészte, íriszei feketék voltak, szaggatottan vette a levegőt, elvesztette az eszét... Gyenge karjaimat próbáltam kicsavarni szorítása alól, de sikertelenül. Nem bírtam a szemkontaktust tartani, képtelen voltam a szemébe nézni! Arcát a nyakamba fúrta, fájó harapásokkal hintette be azt a területet. Komolyan megijesztett!

- Louis, kérlek… engedj el! – feszengtem erőtlenül, hogy kiszabadulhassak, de mit sem törődve folytatta nyakam kínzását. Végső kimerülésembe felhúztam a jobb térdem, eltalálva a legérzékenyebb pontját, mire fájdalmasan elhúzódott tőlem, így kezeim szabad utat nyertek. Szorításának helye vörös volt, égetett, gyengéden megdörzsöltem, majd ijedt tekintem Louisra vezettem.

- Áh, basszameg…- motyogta lehajtott fejjel, majd még elmorgott pár trágár szót, mire teljesen kiheverte fájdalmát, és felegyenesedett, majd újra erősen a falnak lökött, és a fejem mellett egy hatalmasat ütött a falba. Hallottam, ahogy a vakolatdarabok a földön landolnak, tekintetem az ütés nyomára vezettem, majd vissza rá, féltem, sosem láttam még ennyi dühöt benne, kezeimmel erősen megszorítottam vállát, és erőteljesen tartottam vissza.

-  Hagyd abba, kérlek!  – mondtam kétségbeesetten, remegő kézfejem-levettem róla, és még jobban a falnak simultam, hogy minél távolabb lehessek tőle. Hallottam, ahogy légzése lelassul, szemei feketékből egy pillanat alatt változott vissza kékre. Arcvonásai ellágyultak, tekintetét lesütötte és egy mélyet sóhajtott.

- Sajnálom. – suttogta alig hallhatóan, lehelete a nyakamon csapódott, mire egész testem megremegett, tekintetét végig vezette magán.

- Egy vadállat vagyok…

Szemimet égetni kezdték a könnyek, lámaim felhagyták a szolgálatot, egész testem elnehezedett és a földre zuhant. Rettegtem tőle, kicsi kezeimbe temettem egész arcom, a könnyek megállíthatatlanul potyogtak szemeimből. Szívem hevesen zakatolt a mellkasomban, féltem.

Megbánó szemekkel nézett le rám.

 - Sajnálom...- mondta újra, majd kezével végig simított hideg karomon, mire gyorsan elhúzódtam tőle, és még kisebb gombóccá formálódtam, zokogásom továbbra se szűnt meg, nem akartam, hogy újból hozzám érjen, elakartam futni, de valamiért még sem tettem meg. Forró tenyere újból végig siklott jéghideg karjaimon, gyengéden megfogta őket, és óvatosan felemelt a földről. Tartása továbbra sem hagyott alább, gyengének éreztem magam. Nem mertem szembe nézni vele, végig a földet pásztáztam, amíg kezét végig nem vezette nyakakon, majd az állkapcsomon, végül pedig államon. A lehető legnagyobb óvatossággal emelte meg, hogy szembe nézhessek vele. Arcomon végigfolyó könnycseppek lassan felszáradtak. Mutató ujjával végig simított sápadt orcámon.

 - Nem szeretem, amikor sírsz. - tűrt a fülem mögé egy rakoncátlan hajtincset. - Fogalmam sincs, mit kéne tennem ilyenkor. -

Talán ezért is lesz ideges, nem tudja, hogy reagáljon? Sosem látott még lányt sírni...? Nagy tenyere közé fogta arcom, és gyengéd puszit nyomott számra. Forró nyelvét óvatosan húzta végig alsó ajkamon, mire megadtam magam, szenvedélyes csókban forrtunk össze. Sosem volt még ennyire gyengéd, gyors szívvéresem fokozatosan lassult. Előbb még remegő kézfejem bizonytalanul csúsztattam puha tincsei közé. Hányszor kap még egy utolsó esélyt?