Remény

Sziasztok! :) Tudom, hogy nagyon sokat kellett várnotok az új részre, de sajnos se ihletem, se időm nem volt elég az íráshoz. :( Nagyon köszönöm a rengeteg megtekintést, a sok lelkesítő kommentet, és persze a díjakat! :) Remélem, ehhez a részhez is kapok pár véleményt, legalább is nagyon örülnék neki! És remélem tetszik majd az új rész, jó olvasást hozzá! :)

- Ha csak nem… - kezdett bele, de egy kis szünetet tartott, hogy még egyszer átgondolja mondani valóját, én pedig csak feszülten figyeltem rá.

- Megfogom, szerezni őket. – mondta ki határozottan, mire teljesen ledöbbenve néztem rá.

- És elárulnád, hogy még is hogyan?! – kérdeztem vissza éles hangon, mire rám kapta tekintetét.

- Kihozzuk onnan őket. – mosolygott.

- Kihozzátok? Kivel? És hogyan? Louis ugye nem akarsz oda betörni?! – kerekedtek ki a szemeim az ijesztőbbnél ijesztőbb kérdéseim miatt.

- Anna, nem először csináljuk ezt Stevel… - tárta szét kezeit a lehető legnagyobb nyugodtsággal az arcán.

Egy pillanatnyi sokk futott át rajtam, ahogy észrevettem magam, hogy folyamatosan belekeverem Louist a mi problémánkba, pedig nem lenne, szabad ezt tennem. Nekünk kell megoldanunk, és nem hagyhatom, hogy Louis miattam kerüljön bajba, még rosszabb esetben börtönbe. Nemet kell mondanom!

- Ne haragudj, de azt hiszem, ez túl nagy szívesség lenne, nem fogathatom el. – ráztam meg a fejem, mire összeráncolt szemöldökkel nézett rám.

- Nem kértem a beleegyezésed, ez nem rajtad múlik kicsi lány. – mosolyodott el gúnyosan az utolsó szóra.

- Louis, kérlek…! Értsd meg, hogy nem szeretném, ha ezt tennéd! – kiabáltam vele, hátha az hatásosabb.

- Basszus Anna segíteni próbálok, ne, hogy már én legyen a köcsög ezért is! Igazán hagyhatnád, hogy azt tegyek, amit akarok! – sóhajtott egyet, majd visszadőlt a székbe, és karjait összefonta a mellkasa felett, ideges.

Kezem, óvatosan ráhelyeztem felkarjára, majd kicsit meg megsimogattam.

- Sajnálom, csak… aggódok miattad Louis… Nem akarom, hogy a testvérem hülyesége miatt te kerülj bajba. Érted? – éreztem, ahogy izmai elengednek az érintésemre, majd hirtelen felállt, és az ablak elé sétált, tekintete az utcára meredt, majd halkan motyogott valamit. 

- Egy kicseszett alakalom, hogy segíthetek, nem fogom elszalasztani… - mondta összefonott karokkal, mire én is felálltam, és a háta mögé mentem, kezeim vállára helyeztem, majd lábujjhegyen ágaskodva a fülébe suttogtam.

- Látom, javíthatatlan vagy. – hangomon érezhette, hogy elmosolyodok, mert ő is mosolyra húzta ajkait, majd megpördült, hogy szembe lehessen velem.

- Ez azt jelenti, hogy benne vagy? – karolta át derekam, és kicsit közelebb húzott magához, homlokunkat összeérintve vigyorogtunk egymásra.

- Azt. – mondtam ajakim harapdálva, vágytam a csókjára, de nem kezdeményeztem, tekintetét szám irányába kapta, mire ajakim akaratom ellenére is elnyíltak egymástól, szabad utat adva neki ezzel. Először alig súrolta őket, majd erősen tapadtak rá, vad volt, de még is érzelmes, furcsa párosítás… Ajkaink hirtelen váltak el egymástól, és szinte kínzott a hiánya. Sóvárogva pásztáztam arcát, amin hirtelen megjelentek a nevető ráncok, majd a szokásos szétterülő mosoly társult hozzá. Éreztem, ahogy az egyik keze, elhagyja a derekam, majd lassan a másik is. Kíváncsian figyeltem az összes apró mozzanatát, zsebeit végig tapogatva keresett valamit, amit aztán a farzsebéből kapott elő, a telefont.

Összeráncolt szemöldökkel, az összes figyelmét a kütyünek szentelte.

- Mit csinálsz? – léptem mellé, hogy jobb kilátást nyerjek a képernyőre.

- Felhívom Stevet. – motyogta az orra alatt alig érthetően, de az igazat megvallva az is meglepett, hogy válaszolt.

A telefont a füléhez emelte, majd pár csörgés után Steve felvette.

Hosszantartó beszélgetés következett, amiben Louis hosszasan ecsetelte a történteket Stevenek. Unottan ültem végig, és pásztáztam a fel-alá járkáló srácot.

- Szóval.. – erre a szóra már én is felfigyeltem – Akkor készülj fel, pénteken meg kell csinálnunk. – mondta határozottan Louis.

- Leszarom a programjaid Steve, mondd le! Szerintem ez kurvára fontosabb, mint még egy újabb full részeg éjjel a cluban. – mondta idegesen, majd kinyomta a telefont, és visszacsúsztatta a zsebébe.

- Ezzel ez, el is van intézve, pénteken megcsináljuk. Viszont egy dolgot kérnék cserébe… - hirtelen felkaptam a tekintetem, és kérdőn néztem fel rá.

- Szeretném, ha Harry nem tudna erről, rendben?  - húzta fel szemöldökét, miközben mélyen a szembe nézett, és megérintette a jobb kezem, majd összekulcsolta ujjainkat.

Egy percet sem gondolkoztam a válaszon, egyértelmű volt, hogy nem akarom, hogy ez legyen Harry első benyomása Louisról, tehát határozottan válaszoltam:

- Rendben. – mondtam, és egy aprót bólintottam fejemmel, mire Louis elmosolyodott, és egy könnyed mozdulattal magához szorított, majd egy puszit nyomott homlokomra.

- Köszönöm…- duruzsoltam pulóverébe, ami enyhén eltompította hangom, válaszul csak dünnyögött valamit az orra alatt, de aligha volt érthető.

Lassan, nehezen váltunk szét egymástól, pulcsijának illata még mindig bódítóan hatott rá, de pillanatok múlva sikeresen helyre állt a légzésem.

***

Hangos csörrenéssel az asztalra dobtam a kulcsomat, majd a táskám is egy kisebb puffanással a földre. Harry már egy jó ideje otthon van, a végzősöknek mindig kevesebb órája van, hogy otthon legyen idejük tanulni az évégi vizsgákra. Természetesen a testvérem ennek teljes ellentéte, amint van egy kis szabad ideje azt henyéléssel, vagy alvással tölti, most is a nappali kanapéján heverészik, kezében egy hatalmas chipses zacskóval, figyelemmel követi a TV-ben zajló focimeccset. Tipikus…

- Szia! – dobtam le magam mellé a kanapéra, és egy jó korát markoltam a zacskóból, majd lassan csócsálni kezdtem, miközben lecsekkoltam a meccs állását.

- Hello – ült fel egy kicsit – későn jöttél, ma is tovább kellett benn maradnod? – nézett a falon lógó óra irányába, majd újra rám végül pedig a TV-n ragadt meg a tekintete.

- Igen! – próbáltam lezárni a hazudozásomat a lehető legrövidebb szóval.

A tömör beszélgetésünk után mindketten csöndben figyeltük a meccset, miközben továbbra is ropogtattuk a burgonyaszirmokat fogunk alatt.

Üres tekintettel meredtem a TV irányába, de az agyam igen is kattogott Louis tervén.

Csak remélni tudom, hogy Louis és Steve megtalálják a képeket, és gond nélkül sikerül a tervük, de természetesen van okom az aggodalomra, mert mi van, ha fordítva sül el a dolog?

Nem tudhatjuk, hogy Lara milyen biztonsági felszereléssel rendelkezik, vagy épp egy dobermannal. Remélni és bízni tudok abba, hogy sikerül nekik kihozni a képeket, Harrynek pedig megtartani az állás, nekünk meg a házat.

És, ha sikerül is, vajon látjuk még Larát? Próbál, majd még keresztbe tenni Harrynek, vagy végre békén hagy majd minket?

Pétekig összesen három nap van, addig mindent, hiba nélkül, meg kell terveznünk, és egyeztetünk, hogy minden tökéletesen menjen.

Határozottnak kell maradnom, és hinnem abban, hogy sikerülni fog!