Epilógus

Drága Olvasóim! :) Eljött az az idő is, hogy lezárjam rövid kis történetem, bár mennyire is tűnik hihetetlennek, de a sztori utolsó részét olvashattátok tőlem. Merem remélni, hogy ez az utolsó rész is ugyan úgy elnyeri, majd a tetszéseteket, akár csak az eddigiek. Aki már kipróbálta a blogger életet, pontosan tudja, hogy mennyi időt kell szánni egy történet megírásához, hogy az végül olvasható, és izgalmas legyen. Azt is nagyon fontosnak tartom, hogy az ember elégedett legyen azzal, amit csinál, és végül úgy publikálja a munkáját, hogy az saját magának is tetszik. Mindenkinek nagyon köszönöm, hogy figyelemmel kísérte történetemet a végéig! Nagyon hálás vagyok a feliratkozások és a kommentekért, bár mennyire is furcsa, de mindig erőt adott, ahhoz, hogy belevágjak az új fejezetbe, hiszen láttam, hogy értékelitek erőfeszítéseimet! Valamint, mondanám, hogy NEM fejeztem be az írást, csak kisebb szünetet tartok, amíg le nem zajlanak a vizsgaheteim. Kérlek titeket, ha kicsit is érdekelnek a további irományaim, akkor kövesetek nyomon, itt a Devil, or not? - on, mert amint készen állok újra írni, itt fogom tudtotokra adni az új blogról az infókat, szóval leiratkozni egyenlőre nem érdemes!

Szeretnék elköszönni tőletek egy kis időre, és a legelső blogomtól pedig véglegesen, köszönöm a rengeteg tapasztalatot!  

Jó olvasást, sziasztok! :) <3

Az évek teltek- múltak és a bennem lévő vágy továbbra se lankadt Louis iránt, a fiú iránt aki miatt annyit vártam és szenvedtem. A legelső találkozásunk óta öt év telt el, azóta milliószor elhangzott édesgető szavak, és elcsattanó keserédes csókok csak még közelebb fűztek minket egymáshoz. Összességében kimondhatom, hogy végül minden jóra fordult. A számomra legkedvesebb emberek velem vannak, Louis, Harry és persze Steve. Hihetetlen, de az évek alatt még Stevenek is sikerült végre szerelembe esnie egy Sarah nevű lányba, akivel ennél legösszeillőbb párost nem is találhatnánk. Igazán kedves lány, és elmondhatom, hogy ő is legalább annyira közel áll a szívemhez, mint Steve. Bátran kimondhatom, hogy ők ketten a legjobb barátaim! 

Oh, és Harry! Ő semmit nem változott, ugyan az a aggódó bátyám maradt aki volt. Aminek nagyon örültem, hogy végre ( sok-sok győzködés után) elfogadta Louist, mint egyetlen igaz szerelmem. Ami feltette a pontot az i-re, hogy még egész jól ki is jönnek egymással. 

’’ Louis Tomlinson.’’ Szerelem, szenvedély és megszállottság mely nélkül nem is tudnék élni. Amikor meghallom ezt a nevet, akkor ez a három érzés egyszerre járja át a testem minden porcikáját, és amikor érezhetem az ő közelségét az maga a gyönyör. 

Gondolatmenetemből kizökkentett a mellettem elszáguldó gyors autó, ami után kis fejrázás után visszatértem a valóságba. 

A mai nap van az utolsó napom az egyetemen, ez se komoly tanítás, inkább konzultáció a diploma osztóval kacsoltban. Legnagyobb meglepetésemre Louist is sikeresen rávettem, hogy vegye komolyan a tanulást, és így mindketten végeztünk tanulmányainkkal. 

Elmerengve lépkedtem a buszmegálló felé, majd végre megérkeztem a megannyi emléket őrző helyre. Levetettem magam a megszokott padra, a megszokott helyemre, mire a fejemben áramütés szerűen törtek elő az emlékeim. Az összes égető könnycsepp, ami az arcomról a földre hullt ezen a helyen. Az egykor érzett fájdalom, és aggódás ma már csak mosolygásra késztetnek. Az a szeptemberi nap amikor először láttam Louist, és amikor bevitték őt a rendőrségre és azt hittem utoljára látom majd. 

Újabb hang rázott vissza a valóságba, a már jól ismert motor hangja, a buszé. 

Gyorsan felpattantam és körbe néztem, Louis vigyorgó arcán ragadt meg a tekintetem, mire viszonoztam a mosolyt és lassan közelítettem meg a srácot. 

Közel álltam meg hozzá, és azúr kék szemeit fürkésztem. 

- Utolsó nap Tomlinson. – szólítottam meg a vezeték nevén, mire egy rövid csókot nyomott ajkaimra, és leültünk egy négyszemélyes helyre.

Louis óvatosan végig simított, mire szinte reflexszerűen kulcsoltam össze kezeinket. 

Előttünk egy tizenéves fiatal lány ült, nagy kék szemei halvány rózsaszínre voltak festve, és szépen lakozott ujjaival a nyakláncával babrált. Minket kémlelt. Nem tudom hogy, vagy honnan, de annyira ismerős volt. Emlékeim közt kutattam a lány arca után, ahogy ő is az enyém után. Sejtelmes mosoly ült ki az arcára, mikor összekulcsolt kezeinkre pillantott, óvatosan viszonoztam a gesztust. 

Éppen magamba azt firtattam, hogy hozzászóljak e, de a lány megelőzött. 

- A sírós lány a buszról, igaz? – kérdezte, mire szám apró résnyire nyíltak el egymástól, szemeim elkerekedtek, és hirtelen minden eszembe jutott. 

- Potosan. – bólintottam mosolyogva. – Te pedig a kíváncsi kislány a buszról. 

***

Visszaemlékezés: 

- Anyu, miért sír? – kapom fel a tekintetem a vékony hangra, mire egy apró kislányt látok magam előtt. Tejfehér bőre volt, és hatalmas kék szemei, arany szőke tincsei vállára borultak, és apró rózsaszín ajkai elnyíltak egymástól. Gyönyörű kislány. Keserűen elmosolyodtam, majd kicsit lehajoltam hozzá.

- Soha ne bízz meg a fiúkban, mert akkor sebezhetőnek látszol.  – ráztam meg kicsit a fejem, mire a kislány elmosolyodott, és szégyenlősen visszafutott anyjához, majd hozzá bújt, de még mindig felém tekintgetett.

***

Elképedve néztem, ahogy a gyönyörű angyali kislány arcát, hogy megkomolyította az idő. Pár röpke év alatt eltűntek a gömbölyű orcák, és nőies arccsont került a helyükre. 

- A nevem Elisabet. – nyújtja hirtelen felém keskeny kéz fejét, mire elfogadom, és kezet fogok vele. 

- Anna Styles. – válaszoltam, miközben a mellettem ülő Louis csak értetlenül figyelte beszélgetésünket. 

- Sajnálom, de nem bírtam ki, hogy ne köszönjem meg azt a tanácsot, amit az nap mondtál. – süti le tekintetét szomorúan. Őszintén szólva megbántam, hogy ezt mondtam neki, hiszen végül én is megtudtam bízni Louisban és így végre minden jobbra fordult. Megbántam amiért ezt mondtam neki, csak mert mérges és dühös voltam Louisra akkor. Csöndben maradtam és gondolkoztam mit mondhatnék neki, de ő újból megelőzött. 

- Remélem minden jobbra fordult. – mosolyog kedvesen, és a mellettem ülő értetlen srácra pillant. 

- Igen, természetesen minden rendbe jött. – bólogatok kicsiket, majd kisebb szünetet tartok – Remélem nem hallgattál rám akkor, amikor ezeket mondtam, tudod… én csak… ideges voltam. – dadogok zavartan, de aztán halvány mosolyt villantva folytatom – Később már nagyon örültem, hogy végül sikerült megbíznom benne – biccentek fejemmel Louis irányába, amit csak a lány vesz észre, mire csak még nagyobb vigyor ül ki az arcára, de nagyon hamar el is tűnik róla. 

- Éppen ez a baj… - hajtja le fejét szomorúan és zavarában körmeit szuggerálja – Nem fogadtam, meg amit mondtál, és megbíztam valakiben. – húzza el oldalra száját szomorúan. 

Ez a lány valamiért saját magamra emlékezetett, és az összes porcikámmal átéreztem az ő helyzetét. Bíztató mosolyt küldök felé és kicsit közelebb hajolok hozzá, de Louisal összekulcsolt kezeink továbbra sem szakadnak el egymástól.

- Hidd el minden rendben lesz, biztos vagyok benne, hogy a srác mindent helyre hoz majd. – suttogtam neki, mire egy pillanatra újra láthattam kislányos kíváncsi arcát, aki úgy lesi szavaimat akár egy jövendőmondóét. 

- Kicsim, most szállunk. – dünnyögi mellettem Louis, és kicsit megszorítja kezem, mire elhajolok a lánytól és egy utolsót mosolygok rá. 

- Sok sikert Elisabet! – kacsintok rá, és Louisal együtt leszállunk a buszról. 

Kezeink egy pillanatra sem vállnak el egymástól, lassan baktatunk végig az egyetem felé vezető úton. 

- Ki volt ez a lány? – csendül fel Louis éles hangja, mire felkapom a tekintetem.

- Egy régis ismerős. – mosolyodok el kellemesen, mire Louis világoskék tekintetével elmélyülten figyelte minden egyes mozdulatomat. Mindketten megtorpantunk. Zavaromban csak tehetetlenül mosolyogtam, de Louis vágyakozóan tekintett rám. Egy szemembe vágó barna tincset tűrt a fülem mögé, és kezét a tarkómra helyezte. 

- Nem vagyok hülye, pontosan tudom, hogy miről is zajlott a beszélgetés… és remélem Anna, hogy mindig ilyen boldog maradsz. – mondja rekedtesen, és hüvelyk ujjával arcomat simogatja. 

- Ha melletted leszek, akkor biztosan. – mondom, mire mindkettőnk arcára mosoly ül ki, homlokunk egymásnak tapadt, majd lassan szenvedélyesen csókoltuk meg egymást…

Most pedig minden drága olvasómat, szeretnék megkérni, hogy írja le a véleményét a történetről! Tényleg mindenki! Nagyon sokat jelentene nekem! :) Köszönöm!